Századok – 1996

Történeti irodalom - Jezsuita okmánytár (Ism.: Tóth István György) IV/1024

TÖRTÉNETI IRODALOM 1025 sokat, és csak ez utóbbiakat közölte. Az okmánytár iratainak nagy része Rómából, a jezsuita rend központi levéltárából származik, de találunk sok iratot más római gyűjteményekből, így mindenek előtt a vatikáni titkos levéltárból, és más kisebb római levéltárakból és könyvtárakból. Nehezebb helyzetben voltak, szögezi le az előszóban Balázs Mihály, a nem római iratanyag feltárásakor Hatalmas kéziratos anyagra támaszkodhattak: A jezsuita rend múltjának régebbi (Hevenessy Gáboi; Kaprinay István) és újabb kutatói (Szittyay Dénes, Jakab Elek, Károlyi Árpád, Veress Endre) rengeteg iratot gyűjtöttek, ám ezek ellenőrzése a sokszor pontatlan jelzetek, a levéltárak átcsoportosítása miatt nem mindig sikerült. Mindenesetre az okmánytár feltünteti, ha a kutatóelődök valamely iratról akárcsak kivonatot is készítettek, és az „örökölt" másolatokat igyekeztek összeolvasni az eredetiekkel, ahol ez nem volt lehetséges, azt közölték. Az okmánytár öszszeállítói igen sok helyről gyűjtötték irataikat, a bécsi levéltárakat éppúgy átnézték, mint a magyarországiakat vagy erdélyieket. Az átnézett levéltárak listája még annál is hosszabb, mint amit a rövidítésjegyzék mutat, mert a KvLT rövidítést a szerkesztők elfelejtették feloldani, ez minden bizonnyal Kolozsvár város levéltárát rejti. Az persze valószínű, hogy ezután is fognak előkerülni a jezsuitákra vonatkozó, és ebből az időszakból származó iratok, de ez elkerülhetetlen minden okmánytár esetében. Balázs Mihály előszava részletesen szól arról a nehézségről is, amellyel minden okmánytár kiadója szembe kell, hogy nézzen: a tárgykörébe eső korábbi publikációk kérdéséről. Elvi és praktikus szempontokat egyaránt érvényesítettek annak eldöntésére, hogy mit közöljenek újra a korábbi kiadásokból: újra publikálja az okmánytár a Veress Endre által — gyakran sok hibával — kiadott iratokat, kivéve az ugyanezen Adattár 7. kötetében közölteket, hiszen — bár volna ott is mit javítani — így ugyanazon sorozaton belül kétszer jelent volna meg a szöveg. Hasonlóképpen egyetérthetünk a szerkesztők döntésével a Pázmány-levelek kérdésében: újraközlik a régebben kiadott leveleket, de két, a hazai könyvterjesztésbe is bejutott római kiadványban nemrég közreadott levelekről csak kivonatot adnak. Az okmánytár nagy gondossággal igyekezett felderíteni, hogy az itt közölt iratok közül mi látott már napvilágot. Ezt azzal egészíthetjük ki, hogy a 78. sz. iratot Veress Endre az Erdélyi Múzeum 1906. évfolyama 377-378. lapjain már közreadta, és nem kiadatlan a 294. sz. irat latin szövege sem, közzétette már a 18. században Pray György, majd a múlt században Fraknói Vilmos: a Pázmány Péter levelezése című okmánytárának, amelyet a szerkesztők is sokat idéznek, éppen ez az első irata. A 202. számú iratnál egymás alatti sorokban ezt találjuk: Kivonat: Veress: Basta II. 390., majd Kiadva: Veress: Basta П. 390., valójában a megadott helyen Veress Endre kihagyásokkal közölte Giorgio Basta levelét. Az okmánytár szerkesztői az iratokat részletes magyar regesztákkal látták el, nagyban megkönnyítve az esetleg kevésbé jó latinos, vagy nagyobb anyagrészeket gyorsan áttekinteni akaró kutatók dolgát. A regeszták általában jól adják vissza a források szövegét, csak kisebb javítanivalókat találtam: az 54. számú iratot pl. nem Székesfehérvárról, hanem a Fehérvár melletti táborból (e castris prope Albam Regalem) keltezte az írója, — mivel a város ostromáról van szó, ez nem mellékes. Ha az egyik jezsuita, mint a 3. sz. iratban ezt egy rendtársa írja róla, „cum una publica faemina discessit", akkor azt csak szeméremből fordíthatjuk úgy, hogy „megnősült", valójában az annyit jelent, hogy a páter „egy prostituálttal elszökött". A szövegeket igen gondos jegyzetek kísérik, amelyek minden bizonnyal elsősorban Balázs Mihály tudását dicsérik. Bár az előszó szerényen azt íija, hogy az előmunkálatok hiánya nagyban meghatározta a jegyzetek színvonalát, valójában rendkívül gazdag, bőséges lábjegyzetek segítik az olvasót, a szerkesztők igyekeztek minél több személyt, utalást azonosítani, az összefüggéseket megmagyarázni, néhány irathoz 70-80 magyarázó jegyzetet is illesztettek (pl. 168., 347. és 425. sz.). Semmi felesleges, vagy tudálékos nincs ezekben a lábjegyzetekben, amelyek a kor történelmi és — nem meglepő módon, hiszen irodalomtörténészek készítettek történeti okmánytárat! — irodalomtörténeti munkáinak igen alapos búvárlásáról tanúskodnak. Különös gondossággal jártak el a szerkesztők a kelet nélküli iratok lehetséges keletkezési időpontjának megállapításakor jó példa erre az 5., 126-128. sz., a 270., 280. és a 365. sz. irat datálása, ahol gondosan mérlegelték, hogy minek alapján dönthető el, mikor keletkezett egy-egy levél vagy feljegyzés. A jezsuita okmánytár elsősorban természetesen a hazai egyháztörténet kutatói, az ellenreformáció kezdeteivel foglalkozók számára jelent nagy segítséget. A Balázs Mihály által írt előszó részletesen és igen árnyaltan mutatja be, hogyan küzdöttek a jezsuiták a katolikus vallás elterjesztéséért a 17. század első éveinek forgatagos politikájában. A jezsuita okmánytár két kötete azonban