Századok – 1996

Történeti irodalom - Sibylle Eva–Rösch Gerhard: Kaiser Friedrich II. und sein Königreich Sizilien (Ism.: Radó Bálint) IV/1011

TÖRTÉNETI IRODALOM 1013 megígértette Frigyessel, hogy fia, Henrik javára lemond Szicíliáról, ez nem következett be. Ince utóda, III. Honorius következetesen szorgalmazta a keresztesháború folytatását. Az elképzelés szerint Egyiptomra kellett volna megsemmisítő csapást mérni ahhoz, hogy a Szentföld felszabadulhasson. A kereszteseknek nagy szükségük volt a Stauf uralkodó segítségére, aki maga is igényt tartott erre a védelmező szerepre csakúgy, mint Nagy Károly aacheni kultuszának felhasználására. Frigyes azt hangoztatta, hogy az eredményes hadjárathoz szüksége van helytartóra a Birodalomban. Fiát Frankfurtban római királlyá választották. Sok érdekes összefüggést ismertetnek itt a szerzők, köztük Frigyes vonzódását a ciszterciekhez, illetve barátságát Hermann von Salzaval, a Német Lovagrend nagymesterével. Frigyes császárrá koronázására 1220-ban került sor Rómában. A szerzők leírják ennek részleteit, Frigyesnek a városba érkezésétől kezdve a Szent Péter templom káptalanjába való belépésén és a szentmisén át egészen a Römerzug végéig. Ez a ceremónia alkalmad ad arra, hogy egy külön alfejezet foglalkozzék a jórészt a bécsi Udvari Kincstárban őrzött koronázási jelvényekkel és öltözettel. A Staufok családja már valósággal körülzárta a pápát és az Egyházi Államot. Frigyes szerencséjére 1219-ben a keresztes hadjárat Damiette előtt a Nílus-deltában elakadt, így ideje jutott arra, hogy a Imperiumból 1220-ban, röviddel a császárkoronázás után a Regnumba visszatérve rendet teremtsen a déli királyságban. Még az év decemberében megjelentek a capuai assziszák, melyekből a Szicíliai Királyság normann hagyományainak, az erős királyi hatalom visszaállításának nyilvánvaló igényét olvashatjuk ki. A király elvette mindazok birtokát, kik jogosultságukat nem tudták bizonyítani. Örökösödés esetén, sőt még a vazallus házasságkötéskor is beleszólási joga volt a seigneur-nek. Ezek a királyi jogok időközben feledésbe mentek, ám Frigyest most a hatékony „mintaállam" megalkotása érdekében felelevenítette ezeket. Miután mindennek előfeltétele volt a dél-itáliai bárók megtörése, akik most a pápánál tettek panaszt, a püspökségek betöltésének mindig kényes kérdése mellé egy újabb is társult. A Kúriát viszont leginkább az zavarta, hogy miután a császár-király Szicíliában gyakorlatilag megszüntette az arab jelenlétet, sokukat az apuliai Lucerába vitette, ahol ők ettől kezdve Frigyes védelmét élvezték, és az iszlám jog szerint élve fejadót fizettek más vallású védelmezőjüknek. Tehát az uralkodó éppen nem szívesen látta áttérésüket. A „szaracénváros" az Egyházi Államtól nem is messze épült fel, s mint ilyen, hallatlan eset volt az egész kereszténységben. Kezdték kétségbe vonni Frigyes kereszténységét. A szerzők méltatják Frigyes igyekezetét az első állami egyetem felállításával kapcsolatban. Nápolyban már nem a tanárok és diákok universitas-a volt a döntő, hanem az uralkodói vezetés. A teológiát minden bizonnyal domonkosok oktatták. Innen került ki Aquinói Szt. Tamás. Egyedül medicinát nem adtak elő, mert az Salerno privilégiuma volt. A nápolyi egyetem legfőbb célja az állami tisztviselők kiképzése volt. Az állam további erősítését szolgálta a flotta felfejlesztése a normann ősök nyomában járva, illetve az észak-itáliai városok megtörésének kísérlete is. Ez utóbbi azonban kudarcot vallott. Akár Barbarossa Frigyessel szemben, II. Frigyessel szemben is összekovácsolódott egy lombard liga. Frigyes számára rossz előjel volt az, hogy az új pápa a (IX.) Gergely nevet vette fel. A Péter-utódtól idegen volt a Staufok életformája és nagyon kedvelte a ferencesek szegénységi mozgalmát. Miután a császár leállította azt a keresztes háborút, melyre ígéretet tett, Gergely kiközösítette. A kötet szerzői a pápa megdöbbenéséről számolnak be, mivel a császár a feloldozás elnyerése nélkül 1228-ban mégis elindult a veszélyes útra. Ha valami felbőszítette a Szentszéket, az éppen a császár hadjárata volt. Frigyes egyszerűen megegyezést kötött Malik al-Kamil egyiptomi szultánnal, aki az Omár- és a Sziklamecset kivételével átadta neki Jeruzsálemet, sőt Betlehemet, Názáretet, Jaffát, Akkót, Szidont, Caesareát és a tenger és Jeruzsálem közötti területet. Az egyezményt keresztény, de még inkább muzulmán részről érthető hevességgel támadták. Frigyes eközben továbbra is kiközösített volt, s most ebben az állapotában belépett a Szent Sír templomba és a Megváltó síijáról felvett koronával magát koronázta meg. A kortársak még emlékeztek Bouillon Gottfriedre, aki a töviskoronás Jézus városában csak a Szent Sír védőjének merte magát nevezni. A császár a szultánt jóbarátjának mondta és szívesen öltött magára keleti ruhát. Eközben a pápa Itáliában katonákkal igyekezett tőle elhódítani elsősorban Apuliát. A császár hazatértekor a pápai zsoldosok megfutamodtak. Stauf Frigyes, aki második felesége révén eleve Jeruzsálem örökösének tartotta magát, most mindent saját dicsőségének tulajdonított. A szerzők emlékeztetnek arra, hogy a néphit szerint az utolsó császárnak kellett volna egyesítenie a keleti és nyugati császárságot. Bármennyire vonatkodott is a pápa, a kiegyezés szükségszerű volt.