Századok – 1996

Figyelő - Bálint Csanád: Magna Moravia a magyar Alföldön? IV/992

998 FIGYELŐ kultúrával is, esetünkben pedig a földrajzi helyzet következtében éppenséggel ez az összetétel az egyedül kézenfekvő). Az sem meglepő, hogy egy régészeti kultúra többé-kevésbé korlátozott területi elterjedést mutat, esetünkben a (volt cseh-szlovákiai) „nagymorva" régészeti kultúra a Nyitra és Breclav közti területen koncentrálódik. Komoly elméleti — és alapvető régészeti következtetéseket magában rejtő — kérdés, hogy egy kultúra határát hol, minek alapján húzzuk meg; melyik távoleső lelőhely számítható a törzsterületen belülre, ül. kívülesőnek? Egy konkrét és az adott témához kapcsolódó példa: a Zalaszabar-boijúállási temető „nyitrai típusú" ékszerei valóban az odamenekült Pribina kíséretét jelzik (amint ez elterjedt vélekedés), vagy pedig a (volt csehszlovákiai) „nagymorva" régészeti kultúra kisugárzását, szórványát tükrözik? A Dunántúlon a 70-es évek óta egyre egyértelműbben meghatározható a 9. századi leletanyag. A Dunától Keletre ilyen, ill. megközelítőleg ilyen nincsen - ma már tudjuk, hogy ez egyáltalán nem az élet teljes megszűntét jelzi az Alföldön, hanem csak annyit, hogy a frank fennhatóság oda nem terjedvén ki, ott nem mutatható ki a keleti frank régészeti peremkultúra. (Figyelemre méltó, hogy a 9. századi Kárpátmedencében két ízben, az avaroknál és a frank Pannónia esetében is egy politikai alakulat létéhez kötődik egy régészeti kultúra sorsa.) Ez pedig azt jelenti, hogy ha egyszer megindul is a Dél-Alföldnek és a Morava völgyének intenzív régészeti kutatása, az ott előkerülő leletanyagot akkor is csak nagyon hosszú idő múlva lehet majd üyen alapvető történeti kérdések mérlegelésébe bevonni. Hangsúlyozandó azonban, hogy a jól kutatott magyar Alföldön még csak ilyen gyanúba hozható leletcsoport sincsen, márpedig a régészeti adatbázis forrásértékét még a legszkeptikusabbak sem tagadhatják! 3) E. a Bevezetés 0.2. alfejezetében historiográfiailag vizsgálja a Cirill-Metód missziónak és a „nagymorva" örökség álmának a cseh és szlovák történetírásra gyakorolt hatását. Érdemes lenne ezt a munkát a régészet illetékességi területén is elvégezni. Amikor a II. világháborúból győztesen kikerülő Csehszlovákiában — Közép-Európában páratlan méretű — állami, politikai támogatással elkezdődtek azok az ásatások, melyek a jelenleg ismert „nagymorva" régészeti kultúrát hozták napvilágra, vajon a leletek politikatörténeti és kulturális hovatartozásának megítélésében müyen mértékben játszhatott közre az a kutatástörténeti tény és pszichológiai körülmény, hogy a Monarchiától függetlenedni kívánó csehek és szlovákok történetírása a nemzeti gondolat ébredése, a 19. század eleje óta Magna Moraviában lelte föl a megteremtendő államisága ősi (a Biblia óta elteijedt felfogás szerint: „tehát jogos") előzményét? A két könyv vitathatatlanul nagy tudományos teljesítmény. Megmutatják, hogy az írásos források újszerű elemzésével (de kizárólag azokra támaszkodva) — a közelmúltban elhunyt Boba Imre kísérletétől eltérően — meggyőzőbben is a tudományos világ elé tárható annak lehetősége, hogy Magna Moraviát ne a mai Szlovákia nyugati felében és Morvaországban feltételezzük. Hiba lenne azonban, ha a Bobáénál jobban felépített érvrendszer, a hagyományostól teljesen eltérő beállítás a nem-történész olvasókban kétségeket ébresztene az írásos források szavahihetőségét, felhasználhatóságát illetően. Még nagyobb hiba lenne releváns régészeti adatok pillanatnyi hiánya miatt apátiába süllyedni a kérdés régészeti