Századok – 1995

Krónika - Ember Győző (1909–1993) IV/960

KRÓNIKA 963 beépítésével járultak hozzá. Bizonyság erre a „Magyarország története tíz kötetben" c. sorozat IV kötetének Heckenast Gusztávval való együttes főszerkesztése. A könyvön belül pedig a „Kompromisszum az uralkodó és a rendek között (1711— 1765)" c. tanulmány zömének megírása. (351-507. és 641-673.) Hosszú élete folyamán olykor tudományos és közéleti kitüntetésben, elismerésben is részesült: 1942-ben a Baumgarten-díjjal jutalmazottak egyike. 1949-ben történészi teljesítményeiért Kossuth-díjjal tüntették ki. Az időközben szintén elhunyt Benda Kálmán véleménye szerint: „Halálával a levéltártan és az újkori magyar közigazgatás-történet kiemelkedő művelője távozott körünkből, akinek személye évtizedeken át meghatározó volt a magyar historiográfia történetében. Nevét megőrzik művei, melyeknek a forrásokból felszínre hozott adatait a jövő történésznemzedéke sem kerülheti meg." Térjünk rá még röviden Ember Győző személyiségének jellemzésére. Kora iíjúsága óta a tanulás, majd a szellemi alkotómunka volt életének egyik értelme. Historikusnak, azon belül elsősorban levéltárosnak vallotta magát. Ez a tevékenysége nemcsak hivatásszerű elfoglaltságot, hanem hobbyt is jelentett számára. A levéltári épület, és a hivatali szobája éppen úgy az otthona volt, mint a saját lakását magában foglaló bérház. Szakmai termékenységének egyik titka, hogy képes volt napokon keresztül javítások nélkül, fáradhatatlan energiával jóformán étlen-szomjan róni kéziratos tanulmányainak sűrű sorait. Demokratizmusát a szülői házból hozta magával, Szekfű Gyula tanítványaként pedig a második világháborút megelőző évekből kipróbált rasszizmus-ellenességét. Mint a Magyar Országos Levéltár főigazgatója nagy elődeihez, Pauler Gyulához és Csánki Dezsőhöz hasonlóan „egyeduralkodó" volt. Ezt a magatartását egy farsangi mulatság alkalmával jelenlétében így fogalmaztam meg „Ember tervez, Ember végez és mindig ez utóbbi a Győző!" Felelőssége tudatában az Intézet falai között nem tűrte meg a politikai „fenegyerekeskedés"-t. Nyugdíjas korában azonban bebizonyosodott róla, hogy éppen olyan elkötelezettje a nemzeti hagyományoknak, mint sokan mások, a tudományos közélet aktív szereplőjeként azonban megtanult okosan hallgatni! A rendszerető, pontos, közmondásosán aprólékos, sokak által vaskalapos bürokratának minősített, olykor „vonalas" megbízatásokat is elvállaló Ember Győző melegszívű személyiség volt. Sokakon segített, olyankor is, amikor cselekedete révén — rendszerint titokban — ellentétbe került a szocialista korszak hivatalos nézeteivel, sőt képviselőivel. Szekfű Gyula temetésén mondott búcsúbeszédében „elhajlott a misztikába", egy későbbi akadémiai rendezvény alkalmával pedig „kirohanás"-t intézett az olyan tudományos hatalmasságok ellen, akik a történetkutatókat a politika érdekeihez igazodó „szolgálóleányok"-ból „ágyasok"-ká alacsonyítják le. Mindkét „kaland"-ját fejmosással úszta meg. Emlékét a levéltárosi-történetkutatói szakma iránti hűség és a nehéz körülmények közt is kötelező tisztesség jegyében őrizzük meg. Nyugodjék békében! Sárközi Zoltán