Századok – 1995

Folyóiratszemle - Higham John: Az amerikiai történetírás jövője IV/958

FOLYÓIRATSZEMLE 959 Az 1940-es és 1950-es években a progresszív szintézis egyre inkább vesztett a vonzerejéből, s a konzervatív oldal felé hajló történetírók vették át a nagynevű elődök (Beardék, Carl Becker, az idősebb A. M, Schlesinger, stb.) szerepét. Az űj történészgeneráció számos tagja a II. világháborúban katonaként szolgált, s mint ilyeneknek, módjukban állt az Egyesült Államokat „kívülről" is szemügyre venni. A hidegháború, a felbomló gyarmatbirodalmak és a tucatjával létrejövő űj államok korában az Egyesült Államok a stabilitás fellegvárának tűnt; ennek megfelelően az ún. konszenzus-történészek az amerikai történelemben a folyamatosságot hangsúlyozták, s a progresszív történészek által feltárt „fordulópontok" és belső válságok jelentőségét megpróbálták csökkenteni. Louis Hartz A liberális hagyomány Amerikában című kötetében arra törekedett, hogy bemutassa: miben és hogyan különbözött — különbözik — az Egyesült Államok a világ többi részétől. Müvével azonban egyben felkeltette az érdeklődést olyan, addig kevéssé kutatott témák iránt is, mint a rabszolgaság, a reformok, a társadalmi mobilitás, az amerikai regény és politikaelmélet. A liberális konszenzus-történetírói felfogás meglehetősen rövid időn belül támadások kereszttüzébe került. Az 1960-as évek intellektuális forradalma — többek között — megsemmisített számos nemzeti „mítoszt", így lerombolta a konszenzusra alapozott amerikai történelem fikcióját is. A szellemi változások történettudományi téren főként a francia és brit tudósok által gyakorolt ,,1'histoire totale" térhódítását segítették elő. Lawrence Veysey véleménye szerint egy nemzetállam polgárait nem népként kellene tanulmányozni, hanem összetett mozaikként, amelyben minden alkotórésznek „meg van a maga különálló története". Veysey elvetette a nemzetállamot, mint mesterséges és lényegtelen képződményt. Mindehhez ideológiai segítséget kapott az olyan posztmodern elméletektől, mint a dekonstrukcionizmus, mely az integrált nemzeti történelem decentralizációjára hívott fel. A nemzeti történelmet azonban nem egy tágabb horizontú történetírás váltotta fel; pontosan ellenkezőleg: a specializálódás addig soha nem látott méreteket öltött az amerikai történetírásban. Új, vagy addig csak kevesek által művelt témák kutatására szakadt a nemzeti történetírás: a nők, a bevándorlók, az afrikai-amerikaiak, a bennszülött amerikaiak (azaz indiánok), stb. történetére. A marxista történetírás legjelentősebb amerikai képviselője, Eugene D. Genovese elsősorban a polgárháború előtti Dél társadalmát vizsgálta a marxizmus eszközeivel - meglehetősen csekély visszhanggal. Higham megítélése szerint jelenleg két külön úton jár az amerikai történetírás: az első olyan intézmények és mozgalmak történetét kutatja, melyek átnyúlnak a nemzeti határokon (vallástörténet, családtörténet, ipartörténet, az ökológiai rendszerek és kereskedelmi kapcsolatok vizsgálata, stb.); a második pedig visszatér a nemzetek történetéhez. Jelen pillanatban a legnagyobb vita a központ és a periféria kapcsolatáról folyik: centripetális (etatista) erők küzdenek a centrifugális szabadsággal, s a napjainkban érvényesülő pluralista paradigma szerint egyedül elnyomással tudják a politikai erők ezt a dilemmát megoldani. John Higham végezetül az alábbi kutatási prioritásokat ajánlja a kutatók figyelmébe: (1) az asszimiláció legitimitásának, sőt időnként kívánatosságának és elkerülhetetlenségének elismerése, amely végül egy heterogén, de egyben egységes kultúrához vezetett; (2) az amerikai földrészek együttes kutatását; (3) visszatérést nagyléptékű regionális tanulmányokhoz (mint például az Atlanti-kereskedelem kutatása volt); és (4) az egyes társadalmi osztályok szerepének újraértékelését. The Journal of American History, Vol. 80, No. 4 (March 1994), pp. 1289-1309. Ma. T. A foylóiratszemlét összeállította: Kurunczi Jenő (K.J.) és Magyarics Tamás (Ma. T.).