Századok – 1995

Történeti irodalom - Mályusz Elemér: Népiségtörténet (Ism.: Tilkovszky Lóránt) IV/936

936 TÖRTÉNETI IRODALOM Kossuth Lajos egyik leghűségesebb munkatársa és barátja. Avagy szinte érthetetlen, hogy a jeles Székács-anekdoták legtöbbjét a könyvébe fűző szerző miért nem használta Barabás Miklós önéletírásának vonatkozó fejezetét. Említi ugyan hősének a magyar biedermeier legkiemelkedőbb mesteréhez fűződő kapcsolatát — ám ha valóban ismeri ezt a forrást, együttlakásuk több mulatságos, és egyben mélyen jellemző epizódjától aligha fosztja meg olvasóit. A kötet technikai munkálatait a Békés Megyei Levéltár rutinos gárdája végezte. Komolyabb sajtóhibát csak kettős találtam: egy ízben elveszett a mondat vége (44.), másutt pedig — protestáns témában igazán ördögi incselkedés — „eleve elrendeződés" szerepel „elrendelódés" helyett. Zsedényi pedig nyilvánvaló melléütéssel lett a magyar Ede vagy a németes Eduárd helyett — angolosan Edward (98.). Végül meglepő, hogy a borítón található szép fénykép át lett keresztelve Barabás Miklós festményének a címlap belső oldalán. A felvétel ugyanis a korai magyar fotográfia egyik jeles mestere, Ellinger Ede műtermében készült az 1870-80-as évek fordulóján. Summázva az elmondottakat, Elek László könyve azoknak, akik a régenvárt Székács-monográfiára számítottak, csalódást fog okozni. Szakmailag nemigen hoz többet, mint amit Ballagi, Patay, Győry, Zsilinszky és társaik munkáiból már ismerünk. Hangsúlyozni kell azonban, hogy Szerző alapvetően helyesen ábrázolja a hazai lutheranizmus múlt századi vezető egyéniségét, a fenti hibákkal együtt is értékelése megfelel a történeti kutatás mai álláspontjának; ^Munkájának emellett sajátos, szubjektív hitelt ad az a szeretetteli rajongás, amelyet hőse iránt érez. A könyv többek között emiatt lesz nemes irodalom, vonzó példaképet állító és annak követésére buzdító, értékes olvasmány. Szórakoztató, az ismereteket népszerűen terjesztő, de — ha nem is hibátlan, mindenképpen tudományos igényű — írás; olyan könyv, amelyre jelen formájában is szüksége van a hazai közönségnek. Arra feltétlenül alkalmas, hogy a témában járatlanabb olvasóhoz az eddigieknél közelebb hozza egy jeles irodalmár, pedagógus és egyházpolitikus, „az ország papja" alakját. Csorba László Mályusz Elemér NÉPISÉGTÖRTÉNET Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, 13. Budapest, 1994. 157 1. Mályusz Elemér (1898-1989), a kiváló történész, aki 1934-ben lett a budapesti tudományegyetem tanára, az 1936/37. tanévre „Bevezetés a népiségtörténetbe" címmel hirdetett meg előadásokat, heti négy órában. Hagyatékában csak a második félévi előadások szövege maradt fenn, de mivel ezek az első félévben előadottak lényegi rekapitulálásával kezdődtek, ebből is megtudhatjuk, mi is az a népiségtörténet elnevezéssel illetett, a magyar történetkutatásban is általa megalapozni kívánt új diszciplína, miben látta annak jelentőségét. A népiségtörténeti kutatás módszerére vonatkozó, a második félévre is átnyúló fejtegetéseit befejezve, ekkor tért rá az egyes tudományágak vizsgálatára abból a szempontból, hogy miben és hogyan járulhatnak azok hozzá a maguk részéről a népiségtörténethez. A nyelvtudomány, etnográfia, etnológia, szociológia, antropológia vizsgálatára tudott csak sort keríteni a félév folyamán. „Szükségem lett volna még legalább egy évre, hogy a földrajz, településtudomány, archeológia, statisztika, művelődéstörténet helyzetén elmélkedhessem" — írta Mályusz ezzel kapcsolatban emlékirataiban, — azt sem zárva ki, hogy „esetleg kiderülne közben, hogy további tudományágakat kellene bevonnom vizsgálódásaim körébe." A Mályusz-irathagyaték e csonkaságában és befejezetlenségében is igen fontos darabja feltételenül érdemesnek tűnt a kiadásra, amit az MTA Történettudományi Intézete valósított meg fent jelzett tanulmánysorozata egyik köteteként. Glatz Ferenc irt hozzá előszót, méltatva Mályusz munkásságát, de egyben utalva annak vitatható, s már a maga idején is vitákra okot adó vonásaira is. Ez utóbbi okból történhetett az antropográfia-fejezet kihagyása a közlésből. Mályusz a magyar népiségtörténet szempontjából ugyancsak mellőzhetetlennek tartotta a feltárt sírmezők csontleleteinek, illetve az élő népesség tömeges antropológiai vizsgálatából leszűrhető következtetéseket bizonyos jellegek öröklődésére, változására, átalakulására vonatkozóan, jóllehet sok bizonytalan-