Századok – 1995

Történeti irodalom - Mályusz Elemér: Népiségtörténet (Ism.: Tilkovszky Lóránt) IV/936

937 TÖRTÉNETI IRODALOM ságot, túlzást sőt visszaélést észlelt világviszonylatban ezen a kutatási területen. Tagadta, hogy a történelem a maga egészében fajélettani alapon volna értelmezhető, s különösen kritikus álláspontot foglalt el a német Rassenkunde azon — politikai célokra felhasznált — tanításával szemben, amely értékkülönbségeket állapítva meg a fajok között, felsőbbrendű, világuralomra hivatott fajnak nyilvánította a nordikust, ennek tulajdonítva minden jelentős politikai és kulturális alkotást. Óvott attól, hogy a magyarság — a turáni fajjal kapcsolatban — utánozza ezt. A közölt anyagot Soós István nagy hozzáértéssel rendezte sajtó alá, s látta el a szükséges jegyzetekkel. Igen szerencsés gondolat volt Mályusz kéziratos emlékirataiból kiemelni s a kötet élére helyezni azt a részt, amelyben a szerző maga vall arról, milyen helyet foglalt el munkásságában a népiségtörténet, s hogy miért érezte a magyar történettudomány égetően aktuális feladatának a német népiségtörténet módszereinek honosítását, bírálva egyszersmind annak bizonyos nem kívánatos tendenciáit, amelyeket utóbb a nemzetiszocializmus tett különösen veszedelmessé. A német népiségi gondolat (Volkstumsgedanke) jelentős mértékben a versailles-i béke által teremtett helyzet szülötte volt. Az új határok a német népesség jelentékeny részét juttatták idegen uralom alá, ahol asszimilációs veszélyeknek, törekvéseknek lett kitéve. Ennek ellenében szükségesnek tűnt az összekötő szálak erősítése, az összetartozás tudatának fenntartása mindaddig, míg újra egyesíthetik őket a német államban. A német népiség azonossága a határokon innen és túl — volt ez az összekötő kapocs. Az elszakított határterületi németségen (Grenzlanddeutschtum) kívül a történelem folyamán külföldre települt németséget (Auslanddeutschtum) is bevonták — régebbi alldeutsch tradíciókra építve — az átfogó német népiség-tudatosító munkába, melynek célja az volt, hogy az ország határain kívül élő német ne az állampolgárságát, hanem a német néphez tartozását tekintse elsődlegesnek. A német népi nemzetfelfogás szakítást jelentett a francia típusú politikai nemzetfelfogással, amelyre a világháború győztesei és a békék haszonélvezői támaszkodtak, s amely a népszövetségi kisebbségvédelmi rendszerben is mérvadó volt. Németország a vesztett háború utáni nyomorúságban is talált anyagi eszközöket arra, hogy tudományos intézményeket (és propaganda-szervezeteket) hozzon létre a népiségi gondolat szellemében folytatandó hazai és külföldi munkálkodás előmozdítására, s tömegesen mozgósított önkéntes ajánlkozókat népiségi munkára (Volkstumsarbeit). A legkülönbözőbb tudományok sorában a német történettudomány is megtalálta a maga aktuális nemzeti feladatát, éppen abban, hogy a politikatörténettől egyre inkább a népiség története felé fordult, rámutatva: államhatalmi, politikai változások közepette is a nép éli a maga önfenntartó életét. A fiatal Mályusz szerint a trianoni Magyarország helyzete hasonló lévén, hasonló felismerésekre kellene jutni, és hasonló módszerekkel erősíteni határainkon innen és túl a népiségi összetartozást, azonban azzal a lényeges eltéréssel, hogy a mi esetünkben nem egyszerűen a magyar népiség, hanem a Kárpát-medence évszázadokon át együtt élt népeinek összetartozása tudatát kellene erősíteni a történettudomány eszközeivel, kialakítva más tudományágak közreműködésével a népiségtörténet hazai viszonyokra alkalmazott sajátos diszciplínáját. Felekezeti és osztályellentétek háttérbe szorításával egységes öntudatra kellene nevelni. Csodálattal adózott a német népiségtudomány s benne a népiségtörténet sokoldalú erőfeszítéseinek és impozáns eredményeinek, s elkeserítette a Trianon következményei elleni küzdelem felszínessége, szellemi és módszerbeli avíttsága, a pénztelenségre való hivatkozás mögött meghúzódó tunyaság, szervezetlenség. Szégyenkezett a magyar falukutatás amatörizmusa miatt, miközben Romániában Gusti professzor korszerű faluszociográfiai iskolát teremt, Csehszlovákiában pedig nyelvtudományi megközelítésben jelentkeznek korszerű népiségtörténeti eredmények. Látva, hogy a hazai németség néptudományi irányítói, Budapesten Bleyer Jakab, Debrecenben Huss Richard, Szegeden Schmidt Henrik — olyan fiatal tehetségeket kinevelve, mint Weidlein János, Peterdi (Hahn) Ottó — mennyire előttünk járnak pl. a nyelvtudomány módszerei alkalmazásával (nyelvjáráskutatás, dűlőnévkutatás, nyelvatlasz-munkálatok stb.) a népiségkutatásban, méginkább ráébreszti: menynyire létszükséglet volna számunkra az ilyen munkálkodás a román és más szomszédnépi elnemzetietlenító törekvések ellenében. Ugyanakkor nem veszítette szem elől a német népiségkutatás magyar szempontból aggályos vonásait sem, így a magyar kultúrhatások lebecsülésére való hajlandóságot, pl. az erdélyi szászoknál. Míg maga is átvette a németektől és használta a „néptalaj" fogalmát (és más hasonlókat), meghökkentette és felkeltette veszélyérzetét a német „néptalajtérképészet" (Volksbodenkartographie) némely minket közelről érintő terméke, s O.-A. Isbert bizarrnak tűnő ötlete népességcserékre, pl. az erdélyi magyarok és a csonka-magyarországi németek között. Akkor még a weimari rendszer állt fenn Németországban, de közeledett a nemzetiszoci-