Századok – 1995
Történeti irodalom - Miskolczy Ambrus: Eszmék és téveszmék (Ism.: Köpeczi Béla) IV/928
929 TÖRTÉNETI IRODALOM Miskolczy Ambrus tanulmánykötete megemlékezik Tamás Lajos, I. Tóth Zoltán, Gáldi László és Makkai László munkásságáról, akik a harmincas-negyvenes években a kor nyugati történész irányzatainak hatása alatt vizsgálták a román-magyar viszonyt, megemlítve az együttműködés és az ellentét harcát egy olyan időben, amikor a magyar kisebbség Romániában defenzívába szorult és előtérbe került a múlt tisztázása. Hatott rájuk is a kor politikai ideológiája, de fő törekvésük az volt, hogy a tudomány eszközeivel ismertessék a vitatott kérdéseket, 1945 után maguk is bírálták egyes nézeteiket. Erre is példát ad az Erdély története, melyben Makkai László mellett Mócsy András, Bóna István, Barta Gábor, Péter Katalin, R. Várkonyi Ágnes, Trócsányi Zsolt, Miskolczy Ambrus szóltak Erdély népeinek, a románok, magyarok, szászok történetéről űj kiindulópontok és eredmények alapján. Miskolczy Ambrus ezt a folyamatot viszi tovább azzal, hogy az 1989-es magyarországi rendszerváltás új tájékozódási és kapcsolattartási lehetőségeket hozott, biztosította a történész számára a szabad és önálló álláspontot. Ha most már a folyóiratokban megjelent tanulmányokat vizsgáljuk, mindjárt szembetaláljuk magunkat a Kontinuitás-vita historikumávai, Illyés Elemér Ethnic Continuity in the Carpatho-Danubian Areas című 1988-ban New York-ban megjelent könyve alapján. A tanulmány ezzel kapcsolatban foglalkozik Tamás Lajos Rómaiak, románok és oláhok Dacia Trajánában 1935-ben kiadott munkájával, elismerve nyelvészeti eredményeit, de hivatkozva Tamás önkritikájára, aki 1942-ben tudomásul vette, hogy a „hitlerizmus miként akarta felhasználni ezt a vitát". Ezek után Tamás inkább az általános nyelvészet kérdéseivel foglalkozott, ami nem akadályozta meg abban, hogy kiadja Fogarasi kátéját és a román nyelv magyar elemeiről szóló könyvét. Miskolczy megemlíti, hogy Tamás tévedett, amikor a 13. századra feltételezte a románok megjelenését Erdélyben és hogy hibásan értelmezte III. Endre 1293-as oklevelét, amely csak a nemesi birtokokon lakó románokról szól. Ebből a szempontból újszerűnek tartja Makkai Erdély történetében írt fejezetét. Illyés könyvét elemezve megemlíti, hogy elsősorban C. C. Giurescuval vitatkozik az Anonymus-kérdésről, de nem foglalkozik A. Philippide-nek a kontinuitást megkérdőjelező álláspontjával és általában a kérdés tudománytörténetével. A karó mint metafora címmel Nyugaton megjelentetett kiadványokat ismertet, amelyek Vlad Te P6 1 történetét ismertetik (innen a Te Pe 3 szó karó jelentése). Szól ezen kiadványokban megjelenő Vlad ellen szóló szász és Mátyás propagandájáról, anélkül hogy ennek nagyobb jelentőséget tulajdonítana. Felhívja a figyelmet arra, hogy a vámpír-történeteket és a kegyetlenséget idéző vajdával szemben hogyan változott meg szerepének megítélése Havaselvére való visszatérése után. Ez alkalmat ad arra egyébként, hogy egy M. Ungheanu nevű szerző 1990-ben kiadott Tc J> e 'i újraértelmezése című könyvét is ismertesse a vajda személyének „megszépítésére". A történelmi szolidaritás forrásvidékén N. Stoicescu Matei Basarabról szóló 1988-ban kiadott munkáját ismerteti I. Rákóczi György és a havaselvi fejedelem jószomszédi kapcsolatairól. Ezzel összefüggésben megemlíti P P Panaitescu, a Vasgárda mellett kiállt neves történész munkáját Mihály vajdának a három fejedelemség egyesítését szolgáló tervéről, amelyet a román szerző nem fogad el. A probléma azért érdekes, mert a román történetírók nagy része, köztük N. Iorga, Mihályt Dácia újrateremtőjének tartja s mint ilyen jelentett számukra „hagyományt, örökséget és kísértést". A reformáció jegyében című tanulmányban az 1988-ban ismét kiadott Simion §tefan szerkesztésében 1648-ban Gyulafehérvárt megjelent román Újszövetséget ismerteti s rámutat jelentőségére a román anyanyelv egyházi terjesztésében. íj te fan kitart az ortodoxia mellett (tehát nem lesz református), de elfogadja a protestánsok anyanyelvi kultúráját. Miskolczy szól a román történészek többségének ama álláspontjáról, amely elítéli az erdélyi kálvinizmus befolyását mint a románság elleni veszélyes „aknamunkát". Pedig az ortodox egyház maga is rövidesen ezt az álláspontot képviseli — a reformáció befolyására. Érdekes, hogy a román görög katolikus egyház kialakulásával kapcsolatban mennyire óvatos a román történeti hagyomány, pedig ez megszakította a kapcsolatot az ortodoxiával. Az Egy görög katolikus püspök római száműzetésben című esszében Francisc Pali Ein siebenbürgischer Bischof im römischen Exil című 1991-ben megjelent könyvét mutatja be, kiemelve azt a pozitív szerepet, amelyet Inochentie Micu-Klein játszott a román etnicitás és az erdélyi román nemesség szempontjából. Itt említi I. Tóth Zoltán és az Erdély története újszerű ismertetését vele kapcsolatban. Vitatkozik Pall-lal abban a kérdésben, hogy ő az erdélyi rendeket „egy idő előtti apartheid képviselőinek" nevezi, mivel nem fogadták el a püspök ajánlását az erdélyi román nemesség negyedik rendre való emelésében, magát a kifejezést „anakronisztikusnak" tartja és kifogásolja, hogy nem a kornak megfelelő magyarázatot adja.
