Századok – 1995

Történeti irodalom - Miskolczy Ambrus: Eszmék és téveszmék (Ism.: Köpeczi Béla) IV/928

930 TÖRTÉNETI IRODALOM Kelet és Nyugat között címmel vizsgálja Neagu Djuvara Les pays rouinains entre l'Onent et l'Occident című könyvét, amely 1989-ben jelent meg és a román fejedelemségek 19. század eleji történetét dolgozza fel. Feudalizáció helyett Miskolczy a szociológus Stahl „tributális formációját" javasolja, amelyben a hegyvidéki jómódúak foglalják el a síkvidéki szegények birtokait már a középkorban, átvéve a hajdani románok államszervezetét. Ezzel George I. Brátianuval is vitatkozik, aki 1947-ben a nyugati rendi fejlődés elemeit igyekezett kimutatni a fejedelemségekben. Djuvara nem kapcsolódik ezekhez a vitákhoz, megelégszik a tények felsorolásával, legfeljebb az „autokratikus" és az „oligarchikus" viszonyokat elemzi. Külön kiemeli e könyvből a román vallásosságról szóló fejezetet, szól a szektákról, az ortodoxia szentjeiről és az állam és az egyház viszonyáról, a szerző nézeteivel vitatkozva. Nem a történelem, hanem az irodalom területére visz el a Történelem, ideológia, irodalom című fejezet, amely N. Manolescu Istorica criticá a literaturii románé 1990-ben megjelent első kötetére és I. Negoijescu Istoria literaturii románé 1800 és 1945 közötti, 1991-ben kiadott munkájára vonatkozik. A két kutató bizonyos mértékig G. Cálinescu román irodalomtörténetét folytatja, újításokkal, amelyeket részben a hermeneutikából, részben Braudel modellalkotásából merítenek. Igazat kell adni Miskolczynak abban, hogy ez az irodalomtörténet a korabeli történelmi körülmények és az ideológia viszonylatát elhanyagolja. Itt mondja el, hogy „az irodalomtörténetírás ... mintha elbizonytalanodott volna, túl sokat szól saját létjogosultságáról".(125.) Feltűnőnek tartja, hogy Negoijescu nem szól M. Eliade vallástörténész Vasgárdához való viszonyáról s Manolescu ugyanezt teszi a már említett E E Fanaitescuval. Egyik szerző sem utal Bálcescu eszmetörténeti szerepére Mihály vajdáról szóló könyve alapján. A portrék nagy része viszont jobban igazodik a történelmi valósághoz és a műveket állítja előtérbe. Miskolczy a modellkérdéssel kapcsolatban elsősorban C. Schmitt 1918-ban kiadott A politikai romantika című könyvét említi, amely Isten szekularizációját a zseniális szubjektum képében jeleníti meg, bár elismeri, hogy ez inkább a német romantikára áll. A francia romantika többrétű és sokirányzatú s a román elsősorban ebből táplálkozik. Egy régi szöveggyűjtemény feltámadása címmel M. Gasler Chrestomathiájáual foglalkozik s bemutatja ennek kapcsán a romániai zsidókérdést, az antológia szerzőjének kiűzetését s ugyanakkor a régi román irodalom és a román népköltészet általa végzett úttörő elemzését, lorga-paradoxonok című tanulmányában az először 1915-ben megjelent Az erdélyi és magyarországi románok történetéről szól, melyet 1989-ben újra megjelentettek. A sok kötetet, számtalan tanulmányt és politikai cikket író Iorgáról ezt mondja: „Állásfoglalásainak egyik legértékesebb eleme a felbukkanó kétely, igazságra törekvésének is leghűségesebb kísérője" (147.). Az 1915-ben megjelent kötet őt mint a román etnicitás és az ortodoxia képviselőjét mutatja be, mégpedig az Osztrák-Magyar Monarchiában élő románság védelmében. (Megjegyzem, hogy az 1932-ben írt A nemzetek közötti gyűlölködés ellen című könyvét — más hangsúlyokkal — írta meg s ez megjelent románul és magyarul az ELTE Román Filológiai Tanszékének sorozatában 1992-ben.) Iorga ebben a könyvében vitatja ugyan Anonymus információit, de csak azért, hogy megerősítse a kontinuitás-elméletet. A románság ún. lesüllyedésének gondolatát a középkorban nem magyarázza meg, Hunyadi János világtörténelmi szerepét elemzi azzal, hogy őt románnak tartja, Mátyás szerinte „nem román", reneszánsz uralkodó, aki „egészen magyar anyjára, Szilágyi Erzsébetre ütött". (Egyéb írásaiban a „román" Hunyadi Jánost Dácia gondolatához kapcsolja, Mátyást szembeállítja Nagy István vajdával.) Miskolczy szerint Iorga „mester módon" szövi a fonalakat! „Lehetetlen — írja —, hogy egy ilyen népet teljességgel megakadályozzanak egyénisége manifesztálódásában." Ez az axióma is az organikus nacionalista szemléletben gyökerezik, de az átvezetés egyik korszakból a másikba — bravúros. „Amit a románok lassan-lassan elvesztettek mint katonák, megnyerték mint papok, szerzetesek és írástudók." Hiszen a reformáció korában derült ki, hogy mit jelentett az ortodoxia, mennyiben biztosított valamiféle román kulturális egységet és az összetartozás tudatát a különböző államokban élő románok között." (156.) De hiszen ez az állítás a reformációval való szembenállást jelenti, amelynek létjogosultságát éppen az Újszövetség kiadása kapcsán ismertette a szerző. Ami a román fejedelemségek vajdái által képviselt törekvéseket illeti, Iorga „geopolitikai" körülményekkel magyarázza, hogy miért nem került sor a fejedelemségek egyesítésére. Közülük elsősorban az intrikus Petru Rare.

1;! emeli ki, de — természetesen — nagy szerepet szán Mihály vajdának, aki az erdélyi román ortodox egyházat támogatja s akinek hívei elkezdték a fejedelemség „románosítását", elsősorban a jövedelmek megszerzésével. Miskolczy megállapítja, hogy Iorga nem ismerteti Erdély befolyását a havaselvi alkotmányosság alakításában. Végül is a fejedelemségek