Századok – 1995

Történeti irodalom - Kosáry Domokos: A Görgey-kérdés története (Ism.: Urbán Aladár) IV/919

925 TÖRTÉNETI IRODALOM véd, az maga is hazaáruló". (II. 241.) Kosáry — mint felkért hozzászóló — „a személyes megtámadtatás jogán" elmondta észrevételeit. Ezek — mint írja — nem nyerték meg az elnöklő Andics Erzsébet tetszését, aki közölte: ö alkalmat adott az önkritikára, de ha Kosáry nem élt vele, úgy lássa ennek következményeit... A szerző ezt követően az 1950-es évek fontosabb, a szabadságharc történetét és Görgey szerepét érintő munkákat tekinti át a Kossuth-emlékkönyvtől, Barta István tanulmányain és a Kossuth-iratok többkötetes kiadványain, Waldapfel Eszter levelezésgyűjteményén, Varga Jánosnak a Jellacic elleni népfelkelő monográfiáján át az egyetemi tankönyv aktuális kötetéig és annak vitájáig. Immár kortársként megélve a fejleményeket, a recenzens érdeklődéssel olvassa a megértő sorokat az ideológiai „adaptációs nehézségekkel" nem küzdő fiatalok buzgóságáról, időnkénti túlbuzgóságáról, ami — mondja a szerző — nem mentesíti őket a kritikai megmérettetéstől. (II. 250-251.) Ennek fényében azonban úgy érzi, hogy Barta István „tévedései" vagy elhallgatásai több méltánylást igényeltek volna, mint egy kései méltatójának idézését, aki szerint Beírta elfogultsága Görgey ellen „nem annyira saját, mint inkább kora hibája volt". (II. 246.) A középkor kutatásból a Kossuth-kutatásba „menekülő" — valójában nem élvonalbeli történésznek tekintett — Barta István tanulhatott Kosáry példájából, s tekintettel kellett lennie éber lektoraira is. így ha volt a „hivatalostól" eltérő véleménye — például Buda ostromáról — azt magánbeszélgetésben elmondhatta ugyan, de nem volt tanácsos leírnia. Természetesen ez nem csak Barta problémája, de talán így visszatekintve nem alaptalan igény különbséget tenni a „hirdetők" és az „elfogadók" között. A 23. fejezet címét: Az amnesztia legendájá-X. egy későbbi publikációtól kapta, de a szerző magától értetődően 1956-ot monográfiájában is választóvonalnak tartja. így az áttekintést az egyetemi tankönyv 1957-ben megjelent, Mérei Gyula és Spira György által szerkesztett IV kötetével és Spira a magyar forradalommal foglalkozó 1959-ben publikált önálló kötetével kezdi. Ezt követően Pach Zsigmond Pálnak a cári külügyminisztérium levéltárában talált, Görgey 1849 augusztusi szerepével foglalkozó, a Századok 1957. évi számában megjelent tanulmányával, Varga Jánosnak a Valóság 1960. évi folyamában publikált, a Görgey-kérdést elemző írásával, Borús Józsefnek több, az 1949 tavaszi ellentámadással foglalkozó és 1961-ben publikált tanulmányával, Waldapfel Eszternek az 1848/49-es külpolitikáját feldolgozó, 1962-ben napvilágot látott monográfiájával, valamint a Molnár Erik által szerkesztett ..Magyarország története" c. kétkötetes, 1964-ben megjelent kiadvány 1848/49-es fejezetével (szerzője Varga János) foglalkozik. Természetesen számba veszi az örvendetesen szaporodó egyéb kutatási eredményeket is, amelyek nem függenek össze közvetlenül a Görgey-kérdéssel. A fejezet címadó története Andics Erzsébet nevéhez kapcsolódik, aki — addigi nagy súlyú politikai szerepétől megfosztva — gazdag anyaggyűjtés birtokában az 1849. évi cári intervenció előtörténetével foglalkozott, s erről 1960-ban a Századokban tanulmányt, 1961-ben pedig többségében a cári levéltárakból kikerült dokumentumokkal kiegészített monográfiát publikált. Ezt követően jelentette meg 1965-ben a Századokban azt a írását, amelynek lényege, hogy 1849 augusztus 15-én Schwarzenberg miniszterelnök az osztrák minisztertanácsban a magyar felkelés vezetőinek amnesztiát javasolt, s azt másnap el is fogadták. Ezt a szándékot — vonta le Andics a következtetést — elmosta az „elsietett" világosi fegyverletétel híre. Kosáry úgy látja, hogy ez a publikáció reagálás volt Németh László: Az áruló című, 1963-ban bemutatott darabjára, amely Görgeyt nemcsak pozitív hősként ábrázolta, hanem „a nemzeti-politikai realizmus képviselőjének is". (II. 276.) Kosáry Andics állításával ellentétben kimutatja, hogy az amnesztia szándéka már a temesvári csatavesztés hírére lekerült a napirendről, de ezt a kritikát akkoriban nem végezte el senki. így az új információ — megbízható kutatási eredménynek tűnve — tartósan megerősítette a hivatalos Görgey-ellenes vádakat. A kutatók lehetőleg kerülték a kérdést. Amikor pedig Antall József, a néhai miniszterelnök, aki az 1950-es évek elején rendezte a Görgey-családnak az Országos Levéltárban található anyagát, kísérletet tett a benne kialakult Görgey-kép publikálására, ez nem járt sikerrel (Antall Józsefnek 1982-ben a szerző rendelkezésére bocsátott dokumentációja alapján, II. 285-288.). A Görgey-kérdés 1973 tavaszán a széleskörű társadalmi érdeklődés középpontjába került, amikor a televízió bemutatta Németh László Görgey-drámáját. A közvélemény pozitív megnyilvánulásaival a Kritika 1973. szeptemberi számában — Andics eredményeire hivatkozva — Fekete Sándor szállt szembe, míg a folyóirat 1974. januári számában Galambos Lajos védte meg Görgeyt. A vitát a szűkebb történész szakma sem hagyhatta szó nélkül, így Hanák Péter — a Rádió általa szerkesztett A Dunánál című műsorában — és Varga János 1974 márciusában és áprilisban két