Századok – 1995

Történeti irodalom - Kosáry Domokos: A Görgey-kérdés története (Ism.: Urbán Aladár) IV/919

919 TÖRTÉNETI IRODALOM létszámban, mind felszerelésükben messze meghaladták a végvári katonák színvonalát." A végvári csetepaték, portyák még a „békeidőben" is állandó részét képezték az e területen lakók életének. A levelek másik csoportja a végvár helyzetéről, az ottaniak életéről számol be. A végváriak létfenntartása nem volt egyszerű. A kincstártól származó ellátás nagyon bizonytalan volt, ezért a vitézek maguk is gazdálkodtak vagy portyáik során szerezték be szükségleteiket. „Mind el akarnak búcsúzni, nincs mivel éljenek, ki köll menni fejük vesztére élést keresni" — tudjuk meg az egyik, 1637-ben írott levélből. Mezőgazdasági termeléssel maga a várkapitány is foglalkozott. „Hadd látnék én is az kis vetésemhez és szőlő takarásomhoz." Összegezve a források adatait „... leszögezhető, hogy e levelekben sokkal több szó esik a végvári vitézek jobbágyokkal és egymással szemben elkövetett tetteiről, semmint a törökkel történt összecsapásokról." Egy várkapitány nemcsak a gondjaira bízott várért volt felelős, hanem a környező falvak lakosságát, az átutazó kereskedőket is figyelemmel kísérte. Ennek ellenére előfordult, hogy valaki török szolgálatot vállalt; „Egy szentpéteri legény pribékké lett." Mit tudhatunk a levelek írójának személyéről? Alapvetően nem sokat, hiszen a főgenerálishoz küldött tudósításaiból egyértelműen kiderül, hogy a hierarchiában távol lévő emberek levélváltásairól van szó, ahol az alacsonyabb rangú magánélete nem tartozott az érdeklődés körébe. A szerző a levélírót a kiszolgáltatott ember visszatérő zárómondatával jellemzi: „Nagyságod alázatos szolgálja." Összegezve: a tanulmánykötet nemcsak a történésztársadalom érdeklődésére tarthat számot, hanem minden olyan olvasó figyelmét felkeltheti, aki az elmúlt korok emberére életkörülményeire, tárgyi világára kíváncsi. Huszár Zoltán Kosáry Domokos A GÖRQEY-KÉRDÉS TÖRTÉNETE Osiris-Századvég, Budapest, 1994. I-H. 388, 388 1. 1936-ban egy huszonharmadik évét még be sem töltött történész könyve jelent meg a nemzetet 1849 óta megosztó Görgey-kérdésről. A gondos kutatómunkán alapuló doktori értekezés végén a szerző a jól végzett munka nyugalmával állapította meg: „Az árulás vádja ma már a múlté. Görgey alakja méltó helyére került: nagy magyar katonák sorába... Ez az új ábrázolás elveti a jó és rossz poláris szembeállítását. Célja nem az idealizálás és nem a tévedések és hibák óvatos kerülgetése. Valótlannak tudja a hős és áruló mesejátékát, de nem festi Görgeyt csalhatatlan prófétának, mint Kossuth-ellenes védői... De célja, hogy évtizedek rágalmai után a maga igazi alakjában újra bemutassa nemzetének a szabadságharc nagy vezéri egyéniségét, a harmincéves tábornokot, aki harmincegyéves korában már Európa bukott hőse volt." Az indokolt és optimista vélemény a kortársi történetírás és a közvélemény döntő többségének helyeslésével találkozott. Úgy tűnt, hogy a nemzettudat önvédelmi reflexeként értelmezhető Görgey-problémának — az árulás vádjának — a társadalmat megosztó hatása már maga is történelem. A második világháború után, az új politikai berendezkedésért folyó küzdelem közepette a fenti vélekedés szertefoszlott. A szabadságharc centenáris ünnepségei komoly agitációs lehetőséget kínáltak a hazai baloldalnak. Az 1848/49-re való emlékezés jó alkalmat adott az „igazi" forradalom ismérveinek bemutatására: mely szerint a forradalom (a forradalmi átalakulás, amely aktuálisan majd a „népi demokratikus forradalom" megjelölést kapja) vezető ereje a radikálisok, a baloldali erők kell hogy legyenek. Ezek az erők a társadalmi haladás letéteményesei, ellenfelei, vagy akárcsak kritikusai a maradiság, sőt a reakció hívei. Az adott politikai helyzetben a kommunista Révai József dolgozta ki a centenáris ünnepségekre a Történelmi Emlékbizottság irányelveit. Révai történelmi értékelése szerint „ki kell domborítani Kossuth szakadatlan harcát a megalkuvókkal... ki kell mondani határozottan, hogy Kossuth politikája volt a helyes. Széchenyi, Deák, Batthyány, a 48-as békepárt és Görgey politikájával szemben Kossuthnak volt igaza, mert az idegen elnyomókkal és belső szövetségeseikkel szemben nem lehetett már akkor sem a középút politikáját folytatni, csak a fegyveres nemzeti önvédelem, a kíméletlen harc politikáját". (Visszatekintve a későbbi fejleményekre, e szavak mögött már ott érezzük azt is, hogy az „imperialistákkal" szemben sürgősen fegyverkeznünk kell, hogy ne legyünk rés „a béke frontján".) A fenti névsor tehát