Századok – 1995

Történeti irodalom - Óra; szablya; nyoszolya (Ism.: Huszár Zoltán) IV/915

918 TÖRTÉNETI IRODALOM Tóth István György: Hcirangkongás és órahetyegés (A parasztok és kis nemesek időfogalma a 17-18. században) című tanulmányában az életmódkutatás egy nehezen feltárható területének megvilágítására vállalkozott. A szerző a 17-18. századi parasztok és a vagyontalan kisnemesek, az általában paraszti szinten élő armálisták időfogalmát vizsgálja a bírósági jegyzőkönyvek, tanúvallomások alapján. Az évek, évtizedek múlását, a tanúk saját életkorukat csak igen hozzávetőlegesen tudták megadni, ezért az mindig úgy szerepelt, hogy körülbelül x vagy y éves a megkérdezett. Ebből adódik, hogy igyekeztek saját életkorukat nagyobb évszámmal megjelölni, — ellentétben napjaink közvélekedésével —•, hiszen így régebbi eseményekre is „emlékezhettek", aminek sokszor egy adott vitás kérdés eldöntésében fontos szerepe lehetett. Pl. „Egy alsópáhoki paraszt magát ugyan mindössze 80 esztendősnek vallotta, apjáról azonban azt állította, hogy 130 évet élt meg." A 18. században a legmagasabb életkort egy Gömör vármegyében „koldusként csatangoló obsitos katona" állította magáról 1776-ban: „Jövö Szent János napján 130 esztendős leszek." Azonban nemcsak a régmúlt eseményei vesztek homályba, hanem az adott esztendőn belüli időszámítás is nehézségeket okozott. Ezért találkozhatunk tömegével — leveleken és ünnepélyes okleveleken egyaránt — az alábbi típusú dátumozással: „Anno 1662" vagy „Költ Kapornakon, ma pénteken, 1646". A szerző jelentős forrásanyag ismerete alapján állítja, hogy az időmeghatározásnál „elsősorban az egyházi ünnepek, kisebb részben a mezőgazdasági munkák, a különböző növények érése alapján adták meg az időpontokat a 18. századi parasztok": pl. „Szent Bertalan nap tájban" vagy „négy esztendeje lészen sarjúkaszáláskor". A pontosabb időmérést az óra elterjedése tette lehetővé, ami a 17. században a főurak körében már általános volt. Nyugat-Dunántúlon, amely az ország egyik legfejlettebb területének számított, „a 18. században a parasztok a hagyományos időmeghatározást párhuzamosan használták az órákkal." Az időtartam és az időpontmeghatározás pontossága végső fokon az írásbeliség elterjedésével vált egyszerűvé és általánossá. Tóth István György a kötetben közölt harmadik tanulmánya, ,,Komám nincs és feleségem vagyon" (Meddőség és fogamzásgátlás a 18. századi magyar parasztságnál) című munkája témaválasztása miatt vélhetően a legnagyobb érdeklődésre számíthat a szakmán kívüliek körében is. Az utódnemzést, a fogamzást mindig élénk társadalmi érdeklődés övezte, hiszen az ezzel kapcsolatos örömmel, vagy néha bánattal minden kor embere kapcsolatba kerülhetett. A szerző elsődleges forrásként ismét a bírósági jegyzökönyveket, tanúvallomásokat használja — Erdély kivételével — a történelmi Magyarország összes fontos tájegységét bevonva a vizsgálatba. „A gyermekáldásra, meddőségre vonatkozó tudás és hiedelem, a fogamzásgátló praktikák és magzatvesztő eljárások ismerete nem kötődött egy földrajzi régióhoz vagy társadalmi réteghez: ahogy nem beszélhetünk a módos gazdák vagy a zsellérek boszorkányhitéről, ugyanúgy osztozott számos ismeretben és tévhitben, szokásban és vélekedésben, egyszóval a mentalitásban a paraszti társadalom egésze." A 18. század paraszti világára ugyanúgy igaz, mint a korábbi, ill. későbbi korok emberére az a gyakran hangoztatott kijelentés, miszerint a nő, az asszony két dologéit hajlandó életében mindent megtenni: azért, hogy gyereke legyen és azért, hogy ne. E kétirányú folyamat bemutatására, ennek a korabeli emberek életében betöltött fontos szerepére hoz számtalan példát a tanulmány. Damjanovicsné Horváth Lívia: Mindennapi elet egy dunántúli végvárban (Peleskei Eördögh István várkapitány levelei a dunántúli főkapitányhoz, 1636-1655) c. tanulmánya a 17. századra jellemző katonaelem életkörülményeit vizsgálja. A Zala megyei Peleske (ma Pölöske) várkapitánya 184 és további 4 csatolt levelének tartalmi elemzését végezte el a szerző. A kapitány leveleinek több mint felét Batthyány Ádám főkapitánynak (főgenerálisnak) címezte, a többiek között találunk az egerszegi, a szentgróti, a körmendi várkapitányhoz, ill. főhadnagyhoz, fővajdához küldötteket. A főkapitányhoz intézett jelentéseket tartalmuk szerint két fő területre lehet bontani: „Eördögh István... egyrészt a törökkel kapcsolatos megfigyeléseiről ír, másrészt a várbeli mindennapi életről." A végváriak számára létkérdés volt, Ivgy a török mozgását, várható támadási helyét, idejét pontosan ismerjék, hiszen csak így volt esélyük arra, hogy csapásai elől kitérjenek, vagy a küzdelmet eredménnyel vegyék fel. A kapitány rendszeresen küldte embereit a hódoltsági területre, a közeli jelentős török erősséghez, Kanizsára, ill. az azt körülvevő falvakba friss információért. Híreit igyekezett gyorsan megosztani nemcsak följebbvalójával, hanem a környező végvárak irányítóival is. Ezek azonban gyakran tévesnek bizonyultak. A feltételezett török támadások kb. 40%-ban valósulnak meg. ,A feltételezett, de meg nem valósult támadások száma jóval nagyobb, 60%. Ezzel magyarázhatjuk, hogy olyan rettegésben éltek a végvárak lakói. Bármerre mozdult is a török, rögtön támadástól tartottak. A végvárak aggodalma indokolt volt. A törökök mind