Századok – 1995

Történeti irodalom - Niederkorn Jan Paul: Die europäischen Mächte und der „Lange Türkenkrieg” Kaiser Rudolfs II. (1593–1606) (Ism.: Radó Bálint) IV/905

909 TÖRTÉNETI IRODALOM kozóan, hogy az itáliai származású Cilala nagyvezír és Kapudan pasa visszatérne a kereszténységre és a szultán ellen fordulna. A szerzőtől azt is megtudhatjuk, miként alakult Deli Hasszán boszniai pasa sorsa, aki Madridnak felajánlotta, hogy elszakad a szultántól, ha területeket kap. Apjával ellentében III. Fülöp nem törekedett békekötésre a törökkel, sőt minden erejével azon volt, hogy ettől magát II. Rudolfot is visszatartsa. Legkésőbb 1604, az angolokkal való békekötés óta Madrid egyértelműen támogatta a törökellenes szövetséget. Ugyanakkor a németalföldi hadműveletek nem álltak le, s Madrid nem kívánt ezalatt a törökkel közvetlen katonai összeütközésbe kerülni. Azok a mozgások, melyeket a nápolyi flotta a Földközi-tenger keleti felében végrehajtott, aligha zavarhatták a törököt. Az Algír elleni támadások pedig semmiképp sem jelenthettek tehermentesítést a magyarországi hadszíntéren. Mindazonáltal III. Fülöp és Lerma jelentős subsidiumokkal támogatták a tizenötéves háború keresztény hadviselő feleit. Ezek összege — bár a pápai segítségnél is nagyobb volt — messze alulmaradt a császár vagy az örökös tartományok által meghozott áldozatoknak. Annak oka, hogy ezek egyáltalán megérkeztek — akár az 1601-ben Kanizsánál harcoló hatezer spanyol katona is — egyedül az volt, hogy Spanyolország tartott a Rudolf után reá, elsősorban dél-itáliai birtokaira váró oszmán fenyegetéstől. A leghosszabb fejezetet Velencének szentelte a szerző. Ennek bevezetőjében Relazione delle Repubblica di Venezia címmel részletesen ismerteti a lagúnák városának 1600 körüli állapotát. Szó esik annak a városnak és tartozékainak földrajzáról, demográfiájáról, gazdasági életéről, politikai intézményrendszeréről, hadseregéről, társadalmáról, melynek követei maguk is minden lehetséges adatot nagy gonddal gyűjtöttek össze más országokról. 1573 áprilisának elején a Velencei Köztársaság békét kötött a Portával, melyről akkor a politikusok aligha gondolhatták, hogy több mint hetven évig érvényben fog maradni. Mégis így történt, sőt Velence a tizenötéves háború teljes időszakában megtagadta, hogy tevékenyen bekapcsolódjék az oszmánellenes harcokba. Bár a politikai jogokkal ugyan nem, de politikai befolyással nagyon is rendelkező popolo hangulata élesen törökellenes lehetett, nem akadt számottevő politikus, aki igent mondott volna az aktív szerepvállalásra buzdító bármely felkelésre, ajánlatra, vagy sürgetésre. Megjegyzendő, hogy ez az elutasító magatartás azért heves belső vitákat is takart. Elsősorban a háború végső szakaszában találunk egyre több példát arra, hogy a szenátorok egy része határozottan állást foglalt a császárnak nyújtandó titkos anyagi támogatás mellett. Létezett azonban egy olyan politikai kör is — Leonardo Doná vezetésével —, melynek tagjai nem csupán a török elleni segélyt vétózták meg következetesen, hanem szélsőséges Habsburg-ellenességükben még azt is megakadályozták, hogy a törökről szerzett tudósításokat — melyekhez más fejedelmek szabadon hozzájuthattak — a császárnak eljuttassák. Azzal a történeti irodalomban elfogadott véleménnyel, miszerint Velencében a giovani köre ellenezte a ligához való közeledést, csatlakozást, míg a vecchi tábora pártfogolta azt, Niederkorn vitába szállt. Felhívja a figyelmet az általánosítás veszélyére és a giovani csoportjának egyik legkiemelkedőbb alakját, Nicolo Contarinit hozza fel példaként, aki 1604-ben nyíltan a pénzügyi segítség folyósításáért szállt síkra. A szerző számos esettel igazolja azt a meglátását is, hogy a köztársaság elutasító magatartása korántsem a keleti kereskedelmi kapcsolatok féltéséből adódott, mint ahogy nem is elsődlegesen — a hivatalos nyilatkozatokban rendre kiemelt — balkáni, földközi-tengeri birtokok miatti aggódásból. E kettőnél sokkal inkább meghatározó jelentőséget tulajdonít a lehetséges liga-partnerek, szövetségesek iránti ellenszenvnek, illetve a velük szembeni bizalmatlanságnak. Ebben az összefüggésben Spanyolország emelendő ki, melynek itáliai vezető szerepe alól egyedül a köztársaság vonhatta ki magát jó eredménnyel. A szerző hosszan taglalja annak a folyamatnak politikai döntéshozataloknál lecsapódó hatásait is, melynek keretében az árforradalom, a magas agrárárak idején a velencei patriciátus számos tagja fokozatosan visszavonult a kereskedelemtől és az ipartól, hogy ezek helyett földet vásárolhasson. Egyes történészek kifejezetten az arisztokrácia körében végbemenő mentalitásváltozásról is beszélnek, mely abba az irányba mutatott, hogy a velencei előkelőségek maguk is egyre inkább Európa más tkjainak járadékból élő arisztokratáira kívántak hasonlítani, miközben a kereskedelmi tevékenységet rangon alulinak tekintették már. Ami a levantei érdekeltségeket illeti, Niederkorn egyenesen azt állítja, hogy éppen nem a törökkel megkötött béke szolgálta ezeket, hanem egy háború, jó esélyt kínált volna arra, hogy a súlyos gondokkal küzdő velencei gazdaság újabb lendületet vegyen. Ehhez viszont szemlátomást hiányzott a döntéshozók elszántsága. Ehelyett felvetették, hogy megvesztegetéssel kellene rávenni a Portát arra, hogy az angol kalózakciók elburjánzására hivatkozva az angol hajókat tiltsák ki a birodalom kikötőiből. Mindezek következtében mind a császár, mind a pápa, egymástól jobbára függetlenül tárgyaló követeinek ösztökélései Velencében többnyire süket fülekre találtak. Pedig