Századok – 1995

Történeti irodalom - Niederkorn Jan Paul: Die europäischen Mächte und der „Lange Türkenkrieg” Kaiser Rudolfs II. (1593–1606) (Ism.: Radó Bálint) IV/905

910 TÖRTÉNETI IRODALOM VIII. Bonifác és V Pál szívvel-lélekkel szolgálták Velencében is a török-ellenes keresztény összefogás ügyét. Megbízottaik legalább a császárnak nyújtandó subsidiumot kísérelték megszerezni a kalmárköztársaságtól, miközben azzal érveltek, hogy ezt teljes titokban tartva az oszmánok megtorló akcióitól nem kell tartani, Offredi nuncius 1604-ben azt is érvként hozta fel, hogy a törököt amúgy is kizárólag saját pillanatnyi érdekei és nem ígéretei vezérlik. Alkalomadtán nem várna egy Velence szolgáltatta okra, egyébként pedig nem zavartatná magát még akkor sem, ha Velence császárnak adott segítsége kitudódna, ha egyszer nem látja időszerűnek a Velence elleni háborút. Láthatólag a köztársaság vezetői nem fogadták el ezt a gondolatmenetet, s arra hivatkoztak, hogy segítségnyújtásuk haszna a liga számára egyáltalán nem állna arányban azzal a veszéllyel, mely így reájuk leselkedne. A „hosszú törökháború" éveinek velencei külpolitikáját a mindennemű rizikótól való félelem határozta meg. A patríciusok körében megfigyelt biztosra való törekvés a nagypolitika jelszavává is vált. A kor számos megfigyelője illeti bírálattal ezt a magatartást. Ehhez járult az a nagyfokú bürokratikus lassúság, mellyel Velence a már nagy nehezen elfogadott subsidiumot a kívánt helyre eljuttatta. Ki kell emelni a szenátus tehetetlenségét, döntésképtelenségét is. 1604-ben például azon bukott el a segély úgye, hogy sokan egyszerűen tartózkodtak a szavazástól. A következő fejezetben Niederkorn a különböző itáliai államokat vette sorra, melyek mindegyikét megkereste mind a pápai Kúria, mind pedig a császári Udvar a ligához való csatlakozás ügyében. Rudolf császár már 1592 nyarának végén három követet küldött Itáliába. Rajtuk kívül évenként többször leveleket is írt az egyes udvarokba, melyekben a török ellen a magyarországi háborúhoz csapatokat és pénzt kért. Hamarosan VIII. Kelemen pápa is elküldte legátusait ugyanezzel a céllal. A követek főleg a háború első éveiben könyvelhettek el sikereket Itáliában. Az, hogy melyik állam mennyivel járult hozzá a közös ügy sikeréhez, saját döntésétől függött, de egyben azon is múlott, hogy császári, spanyol királyi vagy pápai hűbérről volt-e szó. A követek mindenesetre sikerrel emlegették, hogy Magyarország megszállásával a török máris Itália kapujába ért. A kis itáliai államok fejedelmei közül sok vágyott arra, hogy a császári hadseregben vezető szerephez jusson, lehetőleg főparancsnok lehessen. Niederkorn ezt távolról sem nagyravágyásnak tartja, hanem annak a ténynek tulajdonítja, hogy a spanyol hegemónia alatt levő Itália fejedelmeinek szükségük volt végre egy kitörési, „bizonyítási" lehetőségre, mely államaiknak ismét tekintélyt kölcsönözhetett. I. Ferdinando, Toszkána nagyhercege készséggel küldött pénzt is és katonákat is, mégha az utóbbiakat teljes egészében a környező területekről tervezte is eredetileg összetoborozni, 1594-ben kétezer főt küldött Magyarországra féltestvére, a magát a flandriai harcokban kitüntető Don Giovanni de Medici vezetésével. Az a kétszáz katona, aki hozzájuk önkéntesként csatlakozott, Don Antonio de Medici parancsnoksága alá került. A jelentős veszteségeket elszenvedett toszkánai csapatok magyarországi útját is nyomon követhetjük a kötetben, amint azt is, miként igyekezett Firenze felhasználni a császárhoz és általában az osztrák Habsburgokhoz fűződő jóviszonyát Madridban akkor, amikor ott helyzete megingott. Ferrara hercege, II. Alfonso esetében azt kell aláhúzni, hogy a törökellenes háborúban régóta dédelgetett tervét látta megvalósíthatónak: az Este család uralmának megszilárdítását a pápai hűbért képező Ferrara és a birodalmi hűbérkötelékbe tartozó Modena és Reggio felett. Alfonz herceg hajlandó volt tehát minden pénzügyi és katonai áldozatot meghozni. Egyebek között egy új muskétatípust is kifejlesztett, melyet mint „csodafegyvert" népszerűsített, bár nem feltételezhető, hogy ennek katonai célú sorozatgyártása lehetséges lett volna. Sem Rómában, sem Madridban nem vették őt igazán komolyan. I. Vincenzo, Mantua hercege a közvéleményben inkább szerelmi, mint politikai államférfiúi tehetségéről volt ismert. A szerző ebben az alfejezetben a Gonzaga-herceg reális külpolitikáját méltatja, mely egyszerre tűzte célul a spanyolokkal és a franciákkal való jóviszony fenntartását. Vincenzo mint a Paleologoszok örököse Bizánc trónját is magának igényelte, s az már kevésbé nevezhető ésszerű vállalkozásnak, hogy az ottani keresztények felkelésével számolva Nassaui-O-rániai Móric vezetésével hadakat akart indítani a török ellen a Balkánra. Ugyanakkor őszintén kívánta a török visszaszorítását, így személyesen is részt vállalt a magyarországi harcokból: 1595-ben, 1597-ben és 1601-ben. Ennek a fejezetnek a végén néhány, a törökellenes segítségadásban kisebb jelentőségre szert tett itáliai állam politikájának mozgatóival ismerkedhetünk meg. Kiemelten foglalkozik ezek közül a szerző Savoyával, melynek megbízhatatlan hercege, I. Károly Emánuel egyszersmind a felsőrajnai birodalmi körzetbe tartozó fejedelemként meghatározott Römermonat fizetésére volt kötelezve.