Századok – 1995

Történeti irodalom - Niederkorn Jan Paul: Die europäischen Mächte und der „Lange Türkenkrieg” Kaiser Rudolfs II. (1593–1606) (Ism.: Radó Bálint) IV/905

908 TÖRTÉNETI IRODALOM A francia keleti kex-eskedelem a 16. század közepétől indult látványos fejlődésnek, amikor Konstantinápolyban, Alexandriában és a szíriai partoknál francia kereskedelmi lerakatok létesültek. Ezek fenntartásában a marseilles-i kereskedők és a provanszál nemesek voltak leginkább érdekeltek. IV Henrik a vervinsi békéig újabb és újabb tervezeteket ajánlott a Portának, melyek mindegyike a törököt egy nagyszabású, II. Fülöp elleni flottaakcióra kívánta rábírni. Érvelésének alapgondolata az volt, hogy a spanyol uralkodó előbb a francia hatalmat kívánja megtörni, majd a keresztény erők élére állva, a szultán erejét fogja összeroppantam. Henrik 1594-ben Valencia és Aragónia partjait ajánlotta a szultánnak, megígérve erre az esetre egy helyi fekeléshez adandó támogatását. A következő évben már Nápolyt hozta fel, fizetésképp a Bourbon király az egész nápolyi királyságot a szultánnak ígérte! Mindezek mellett Henrik utasította de Bréves konstantinápolyi követet: a szultán előtt ne szűnjön meg a magyarországi háború teljes erővel való folytatásának szükségességét hangsúlyozni. Fesse le a császárral való esetleges békekötés Portára nézve hátrányos következményeit. V Sixtus pápa 1585-ben magától értetődő természetességgel tekintette kiközösítettnek az akkor még protestáns navarrai királyt. Mind XIV Gergely, mind VIII. Kelemen a franciaországi katolikus ligát támogatta, s Henrik követeit, köztük Párizs érsekét nem engedték be az örök városba. Jóllehet Henrik 1593-ban Saint Denis-ben katolikus hitre tért és 1594-ben Chartres-ban királlyá koronázták, nagy szükség volt a velencei és toszkánai diplomácia segítségére ahhoz, hogy a Szentszék az áttérést elismerje. VIII. Kelemen ezt végül abban a reményben és azzal a feltétellel tette meg, hogy Henrik csatlakozni fog a Magyarországon harcoló törökellenes hadakhoz. A pápa sajátkezűleg írt levelében, melyet az 1596-ban Párizsba indított legátussal Henriknek küldött, azt nyilatkozta, hogy a francia-spanyol megbékélés végső célja az ottomán birodalom szétzúzása. Egyben azt is joggal remélhette, hogy az absolutio megadásával kevésbé lesz kiszolgáltatva a spanyol túlsúlynak, s elmúlik a veszélye egy gallikán skizmának is. A VIII. Kelemen által hőn óhajtott spanyol-francia békét Vervins-ben kötötték meg 1598. május 2-án. A hírről értesülvén a pápa Te Deum-ot mondott Ferrarában, majd a magához rendelt külföldi követek előtt kijelentette: eljött az ideje a kereszténység nagy törökellenes összefogásának. Arról, hogy erre miért nem került sor, Niederkorn önálló alfejezetben szól. A korban az egyetlen keresztény királyság, mely a török birodalom katonai erejével vetekedhetett, a spanyol volt. Igaz volt ez még akkor is, ha egyidejűleg Spanyolországnak Franciaországban, Németalföldön és Anglia ellen az atlanti térségben kellett háborút viselnie, ráadásul Kasztíliában, az ország közepén, kedvezőtlen gazdasági és demográfiai folyamatok indultak meg. Noha a spanyol gazdasági életnek a nemesfémbeözönlés dacára jelentkező válságáról sok ún. arbitrista író értekezett, Spanyolországnak mint politikai nagyhatalomnak neve még évtizedeken át legelsőként merült fel egy-egy oszmánellenes ligatervezetben. Spanyolországot a török haderő csak áttételesen, Nápoly és Szicília esetében fenyegette. Sokkal több bosszűságot okoztak az észak-afrikai oszmánbarát kalózfejedelemségek. II. Fülöp — amint erről Niederkorn elsősorban Khevenhüllernek, a császár madridi követének jelentései alapján szól — mindent megtett annak érdekében, hogy a fennálló dinasztikus kapcsolatok és a pápai ösztönzés ellenére a segítségnyújtást elodázza. Pedig meg lehetett győződve arról, hogy előbb-utóbb aktívan ki kell vennie részét a császári rokon támogatásából. Mégis, amíg nem volt feltétlenül szükséges, nem kívánt sok frontja mellé egy újabbat is nyitni. Főleg nem az ellen a szultán ellen, akinél Anglia és Franciaország nagy elszántsággal intrikáltak ellene, rendre meghiúsítva a Portához küldött spanyol tárgyalófelek munkáját. Másfelől Spanyolország nehezteléssel fogadta a IV Henrik áttérését követő római franciabarát hangulatot, mely még a regensburgi birodalmi gyűlésre is hatással volt. Mindent egybevéve II. Fülöp pénzbeli segítsége csak nehézkesen érkezett. Annál gyorsabban kapta meg Báthori Zsigmond 1596 júniusában Velencében azt a húszezer dukátot, melyet a spanyol király küldött neki. Báthori Fülöphöz spanyol gyóntatóatyját, a jezsuita Alfonso Carillo-t irányította, akit levélben a pápa, a császár és Ferdinánd stájer főherceg is támogatott. Az 1598-ban trónralépő III. Fülöp elődjénél lényegesen bátrabban és határozottabban képviselte az oszmánellenes küzdelem ügyét. Miután 1601-ben Írországba expedíciós sereget küldött az ottani felkelők megsegítésére, hogy a három évre rá Angliával megkötött békeszerződésben kedvezőbb feltételeknek örvendhessen, még ugyanazon esztendőben Algír elfoglalására indított egy hetven gályából álló spanyol-pápai-firenzei-genovai flottát. Gianandrea Doria főparancsnok azonban kedvezőtlen szelekre hivatkozva visszafordult. Érdekes adatokat találunk Niederkornnál a spanyolok kapcsolatfelvételére Cuco kabil királyával, valamint azokra a híresztelésekre vonat-