Századok – 1995

Történeti irodalom - Niederkorn Jan Paul: Die europäischen Mächte und der „Lange Türkenkrieg” Kaiser Rudolfs II. (1593–1606) (Ism.: Radó Bálint) IV/905

907 TÖRTÉNETI IRODALOM Zsigmondnak juttatott anyagi segítség útját is, valamint ismerteti a Habsburg-lengyel szövetség reményében Krakkóban és Bécsben készenlétbe helyezett subsidium sorsát. Az Aldobrandini-pápa minden tőle telhetőt megtett Franciaország, Lengyelország és Velence megnyerésére. Elgondolásában nem csupán az offenzív jelleg — és az a tény, hogy a törököt egyszer s mindenkorra ki akarta szorítani Európából — minősíthető nagyszabásúnak, hanem az is, hogy Moszkvára, sőt Perzsiára is gondolt a kereszténység fejének szolgáló feladatkörét a reformáció után is tudatosan vállaló Péter-utód. A keresztény fejedelmek megosztottsága miatt többnyire meghiúsuló pápai kezdeményezések ellenére a szerző feltétlenül indokoltnak látja VIII. Kelement az ismertebb törökellenes pápákkal, V Pius-szal és XI. Incével egy sorba állítani. Kelemen politikáját folytatta utódja, V Pál is. A második nagy fejezetet Niederkorn az egyes nem hadviselő európai országok diplomáciájának szentelte. Anglia törökkel kapcsolatos politikája a hosszú háború alatt mindvégig különleges helyzetűnek számított. A pápai ligatervekben mint protestáns hatalommal nem számoltak vele. I. Erzsébet halála után, az 1604-ben I. Jakab alatt megkötött angol-spanyol béke lehetővé tette viszont, hogy szóba kerülhessen az, ami a királynő alatt elképzelhetetlennek tűnt: angol támogatás az oszmánellenes vállalkozáshoz. A szerző visszatekint az angol-oszmán kapcsolatok előzményeire, a keleti árukhoz való hozzájutás biztosítása végett 1575-ben Konstantinápolyba küldött Osborne és Staper, majd az 1578-ban kiküldött Harborne missziójára, az 1583-ban nem az angol Korona, hanem a londoni kereskedők ösztönzésére a Portával felvett diplomáciai kapcsolatokra. Nagy eredménynek az számított ekkor, hogy az angolok a korábban csak a franciákat megillető kereskedelmi előnyökhöz maguk is hozzájutottak. Időközben megalakult az oszmán birodalommal való kereskedelem angliai monopoljogát megszerző Angol Levantei Társaság. Az első angol követ a Portánál maga Harborne volt, akit 1588-ban a csupán 26 esztendős, de a Keletet jól ismerő, törökül beszélő Edward Barton követett. Meggyőződése volt, hogy a katolikusok és muzulmánok „egymásnak ugratása" „az ördög két végtagiának" harcát jelenti. Bár sokan valószínűleg Erzsébet udvarában is így vélekedtek, legalábbis Leicester grófja, a Németalföldön két éves helytartóságra jutó Robert Dudley, a spanyolellenes „sólymok" pártjának vezetője, aligha hihető, hogy az angol lakosság osztotta ezt. Tudomásunk van arról, hogy nagy összkeresztény hadivállalkozások esetén Erzsébet alatt is nyilvános imamozgalmat indítottak. Lepantót Anglia is ünnepelte. Igaz, a tizenötéves háború idejére már nagyon megfogyatkoztak az angol önkéntesek. Azonban Angliában is a kontinensen élőhöz fogható oszmánkép terjedt el. Az oszmán történelem első összefoglalását az angol Richard Knolles készítette el 1603-ban, a más nyelveken írott történeteket rendszerint angolra is lefordították. Mindenesetre az oszmánok elleni hadakhoz való csatlakozásra kevesen gondoltak Angliában, bár maga I. Jakab igen. Erzsébettől ez a gondolat távol állt, sőt a Portához fűződő feltűnően jó viszonyát feledtetni kívánva végül szükségét érezte, hogy hangsúlyozza a „Common Corps of Christendom"-hoz való tartozását. 1593-ban felajánlotta, hogy II. Rudolfot a szultánnal kibékíti. Niederkorn részletesen tárgyalja a Konstantinápolyban nagy önállóságra szert tett Barton ténykedését, a Zamoyski felkérésére a lengyelek és oszmánok közötti megegyezés elősegítésére tett lépésektől kezdve a nemzetközi közvélemény — és London — által lényegesen kevesebb megértéssel fogadott császárellenes intrikákig. Tudnunk kell, hogy ezekben kiválóan együtt tudott működni de Bréves-vel, IV Henrik francia király portai köveLével. 1593-tól viszont Erzsébet a róla kialakult kedvezőtlen képet Prágában Parkins nevű követe űtján, Konstantinápolyban Barton „átállításával" próbálta retusálni. Barton ekkor a szultán előtt azzal érvelt, hogy a magyarországi háborű csak elvonná a figyelmét a közös angol-oszmán ellenség, Spanyolország elleni harctól. II. Rudolf ennek megfelelően nem is hitte el Parkinsnak, hogy a Bartonról szóló hírek mendemondák, bár az angol közvetítést szívesen fogadta. A korábban nem gyakori London és Prága közötti levélváltással Niederkorn behatóan foglalkozik. Hasonló részletességgel értesülünk a fiatal korában a lepantói keresztény győzelemről verset író, a török elleni összefogást őszintén sürgető Stuart Jakab alatti császári-angol királyi tárgyalásokról, melyek azonban az oszmán birodalomban jelentős érdekeltségekkel rendelkező angol kereskedői megfontolások okán kudarccal végződtek. Franciaország „legkeresztényibb" királyai hagyományosan az oszmánokban látták legfőbb Habsburg-ellenes szövetségesüket, jóllehet a francia lakosság túlnyomó többsége élesen törökellenes beállítottságú volt. Talán csak a levantei kereskedelemből hasznot húzók számítottak kivételnek. A francia kereskedők a török birodalomban megkülönböztetett helyzetet élveztek. A velenceiek és — mint láttuk — 1583 óta az angolok kivételével valamennyi keresztény ország levantei kereskedője a francia portai konzul igazságszolgáltatásának volt alávetve. Emellett Franciaország a Kelet keresztényeinek védnökeként léphetett fel.