Századok – 1995

Történeti irodalom - Niederkorn Jan Paul: Die europäischen Mächte und der „Lange Türkenkrieg” Kaiser Rudolfs II. (1593–1606) (Ism.: Radó Bálint) IV/905

906 TÖRTÉNETI IRODALOM nézettel ellentétben az oszmán gazdaság nagy dinamizmusvesztése a 18. század végénél előbbre alig tehető. A tárgyalt korban azonban látványos nehézségeket okozott a csempészet, a timarióta-rendszer visszaszorulása, a tímárbirtokok helyett előtérbe kerülő állami nagybirtokok létrejötte, a parasztterhek növekedése, a parasztszökések rendszeressé válása, az adóbérlés, a hivatalvásárlás és a megvesztegetés. A szerző megemlékezik a nagy anatóliai celali-felkelésről, az Ali pasa-féle szíriai és a Fakhr al-Din drúz vezető nevéhez fűződő libanoni mozgalomról és az észak-afrikai önállósulási törekvésekről. Tragikus módon éppen a Balkánon dicsekedhetett az ottomán hatalom leginkább azzal, hogy a helyzet ura volt. Arra a kérdésre pedig, hogy a külföld mennyire lehetett tisztában a török nehézségeivel — melyekre először természetesen a hazai traktátusok hívták fel a figyelmet —, a szerző a spanyol-osztrák kémhálózat, a francia és angol követségi és a pápák,ioz, Spanyolországba, Nápolyba, Toszkánába, de sohasem a császárhoz is közvetlenül eljuttatott velencei jelentések vizsgálatával keresi a választ. A kötet közös alfejezetben tárgyalja Erdélyt és a két román fejedelemséget. Utóbbiakkal kapcsolatban kitér a Mihály havaselvi vajdához fűződő mesterséges „Viteazul"-kultuszra a román történetírásban és politikában. Ugyanakkor nagyvonalúan négy natio-ról beszél Erdélyben. A fiatal és ambiciózus Báthori Zsigmond ellentmondásoktól nem mentes személyén keresztül vázolja a dilemmát, mellyel Erdély vezetőinek a szövetségkötés ügyében meg kellett küzdeniük. Szó esik Báthori Boldizsárról, az ellenzék főalakjáról is, amint nem marad el annak a nemzetközi méltatásnak a bemutatása sem, amelyet Báthori Zsigmond érdemelt ki első, Szinán pasa hadai felelt aratott győzelmeivel. Olvasunk Bocskairól, Székely Mózesről, Bastáról és Belgiojosóról. A szerző a gyakori erdélyi uralomváltás hátrányos következményein túlmenően utal arra a javarészt kényszerűségre, amelyet egyfelől az Erdélyi Fejedelemség és a Részek, másfelől a két román fejedelemség geostratégiai helyzete megadott. Niederkorn vitatkozik azzal az állásponttal, hogy a 16. század második fele pusztán a reformáció és a harmincéves háború közötti közbülső időszak a Szent Birodalomban. Nagy gonddal tér ki ezeknek az évtizedeknek német földön bekövetkező konfliktusaira, melyeket összefoglalóan a „konfesszionalizálódás" kifejezéssel illet. Ismerteti a kölni érseki stallum körül Gebhard Truehsess reformációjával előálló összeütközéseket, Aachen, Magdeburg, Strassburg, Würzburg katolikus-evangélikus vitáit, illetve a Christgartenben kezdődő ún. négykolostoros vitát. Mint a kor legtöbbet szereplő protestáns sérelmét elemzi az egyébként a kánonjog megszegésével, de az augsburgi béke engedélyével történő hercegérseki, hercegapáti áttérések hatásainak katolikus mérséklésére szánt „geistlicher Vorbehalt" kitételét. Nagyító alá veszi a protestáns táboron belüli ellentéteket, melyek éppen a főpillért jelentő Kurpfalz választófejedelmeinek az ágostaival szemben a helvét irányhoz való nyílt vonzódásában mutatkoztak meg. Márpedig az eretnek-törvények alól Augsburgban csak az evangélikusokat vették ki. Nem volt véletlen, hogy az egyébként evangélikus udvari lelkészt is tartó II. Miksa császár feltette a kérdést a Confessio Augustana követőinek, hogy elfogadják-e a pfalzi grófot evangélikusnak. A válasz — melyet a császár, sót majd a westfáliai, pontosabban osnabrücki béke is tiszteletben tart majd — a „sensu theologico" és „sensu politico" szemlélet közötti különbségtételből állt. Mindazonáltal mindvégig érezhető volt a feszültség a palatinátus és a szász választófejedelemség között. A század második felének sorozatos regensburgi és augsburgi birodalmi gyűléseiről szólva Niederkorn közli az eltérő hangsúlyokat állásfoglalásaikban. A Reichstagokon újra és újra megszavazásra váró Türkenhilfe (Römermonat) körüli egyenetlenségekről is tudósít ez az alfejezet, amint az egyes örökös tartományokban Tirol kivételével többségben lévő protestáns rendekkel szembeni akciókról is. Adatokat találunk a magyar végvári rendszer fenntartására vonatkozólag. Végül II. Rudolf személyiségét vizsgálja a szerző, utalva a tudományoknak és művészeteknek hódoló, a prágai várban visszavonultan élő, tanácsadóival szemben bizalmatlan, döntésképtelennek tűnő, kiegyensúlyozatlan ember benyomását keltő, de küldetéstudattal eltöltött császárról külföldön, így lehetséges és tényleges szövetségesei körében uralkodó kedvezőtlen képre, melyet szerencsétlenségére csak kormányzásának 1600-1612-es második fele befolyásolt. A soron következő alfejezet a Szentszéket mint az oszmánellenes szövetség legfőbb szószólóját méltatja. A tizenötéves háború csaknem teljes egésze VIII. Kelemen pontifikátusának idejére esik, aki a törökellenes összefogást szívügyének tekintette. A pápa már 1592 nyarán, Bihács erődjének elestekor pénzzel segítette a császárt. 1593 őszén Ludovico Madruzzo bíborost küldte legátusként Prágába. 1595-ben VIII. Kelemen további subsidium helyett jobbára az egyházi állam területén és Milánó hercegségében toborzott katonákat küldött. A 11 800 gyalogos és 650 lovas vitéz kivette részét Esztergom visszafoglalásából. Niederkorn pontosan nyomon követi a Báthori