Századok – 1995
Történeti irodalom - Kósa László: A gyulai református egyház története (Ism.: Csorba László) IV/903
904 TÖRTÉNETI IRODALOM A szerző művének élőbeszédében reméli, a témához való, gyermekkori eredetű érzelmi kötődése ellenére is sikerült megtalálnia és megőriznie a „tárgyilagos történészi hangot". Véleményem szerint ez nem csupán e személyes összefüggésben, hanem jóval súlyosabb vonatkozásban — a katolikus egyházat illetően — is mintaszerűen sikerült: gondolok itt pl. az 1580-as évek jezsuita térítési kísérleteinek objektív bemutatására (38-39.), a Habsburg-katolizáció differenciált jellemzésére (48.), avagy a sokszor rivalizáló közösségek együttműködése felé mutató adatok gondos számbavételére (pl. katolikus ingyenfuvar a templomépítéshez, 69., stb.). A protestáns egyháztörténetírás számára kamatozó eredmények mellett a kötet igazi nyereség a hazai társadalomtörténeti folyamatok kutatói számára is. Különösen értékes az anyag a civil társadalomban működő kisebb közösségi autonómiák jobb megismerése szempontjából, ennek ugyanis újrapolgárosodó világunkban a szaktudományos szempontokon túli, mondhatnánk napi aktualitása is van. Elsőként kapunk részletes képet ezen autonómiák egyik őstípusa, a református presbitérium működéséről, társadalmi összetételének változásáról, a tárgyalt ügyek pontos megoszlásáról stb. A téma jelentőségét mutatja a szerző meghívása az 1991-ben éppen Gyulán tartott társadalomtörténeti konferenciára („Paraszti kiszolgáltatottság - Paraszti érdekvédelem, önigazgatás"), ahol ezirányú eredményeit ismertette. Az egyháztörténetírás és a társadalomtörténeti kutatás haszonnal forgathatja majd a kötethez csatolt okmánytár és adattár érdekes dokumentumait és információgazdag adatsorait is, míg a képanyag mellettük a laikus olvasó számára is élményszerűen hozza közel a történet főszereplőit. A kismonográfia egyik legizgalmasabb, többféle összefüggésben tárgyalt vonulata annak bemutatása, hogyan jelentkezett a református presbitérium életében az az ellentét, amely „nép" és „intelligencia" között feszült a polgári átalakulás korának Gyuláján. A viszályok hevessége felveti a kérdést, vajon mindenütt ilyen éles küzdelmekkel járt az egyházi ügyeket irányító-felügyelő önkormányzati élet? Vajon mennyire volt ez gyulai, netán dél-tiszántúli, dél-alföldi specialitás? Mivel Kósa László komparatisztikus módszere révén az olvasó egyebekben állandóan érzékelni tudja a közösség életének tágabb környezetét, e sajátos, mondhatni csoportlélektani vonatkozásban is érdekes lehetett volna a történelmi táj más pontjairól származó részadatok összevetése. Kevés egyébként az olyan részlet a kötetben, ahol a szerző kissé „magára hagyja" a témában nem ismerős olvasót (természetesen itt nem azokra a teológiai kifejezésekre gondolok, amelyek taglalásának mellőzésére az előszóban kért felmentést). „Világi" vonatkozású, eltérő eseteket idézve, pl. megmagyarázhatta volna a „maestro di campo" kifejezést (29.), vagy hogy miért a gyulai református templomban tartották a katolikus Károlyi György gróf főispáni beiktatását (72.), avagy egy utalás erejéig kitérhetett volna arra, milyen szerepet is játszott Péter János püspök a hazai református egyház legújabbkori történelmében (163.). Monografikus feldolgozásról lévén szó, itt a teljesség meglehetősen viszonylagos fogalom. Ügy vélem, minden lényeges részterületet végigjárt a szerző — talán egyedül a nevezetes abszolutizmuskori protestáns pátens elleni tiltakozó küzdelem bemutatása hiányolható a gazdag anyagból: csak egy helyi villongás kapcsán említi (102.), illetve célozgat gyulai résztvevőire (103-104 ). Ha e jelentós politikai-egyházpolitikai eseménysorozatnak nem is volt komolyabb gyulai „fejezete", korszakjelző jelentősége miatt — már csak az említeti gyulai résztvevők kapcsán is — valamilyen mértékig foglalkozni lehetett volna vele. Inkább vitatható a IV fejezet címében az „abszolutista" jelző használata az egész 18. századra, az államrendszerre stb. vonatkozóan; nem elég meggyőző ennek indokaként az arra való utalás, miszerint „az udvar ... egyházi életük mozgását igyekszik minél több területen engedélyekhez kötni" (48.). Talán szerencsésebb lett volna a magyar rendi pozícióőrzés és az udvar abszolutista törekvéseinek valamiféle kompromisszumáról beszélni, hiszen bármennyire is érezték Luther és Kálvin követői a központi hatalom katolizáló akaratának vasvesszejét, a rendiség változatlanul hatalmi tényezője volt a „barokk" Magyarországnak; alapvetően a rendi törvények érvényességén alapult a mégoly korlátozott protestáns vallásgyakorlat lehetősége is stb. Már kevésbé a szerző, inkább a szép kiállítású kötet technikai megformálóinak munkáját érintik bizonyos zökkenők. A kevés mellészedés közül említhető, hogy Ozorai prédikátor vitairatának vizsgálója, a régi magyar nyomtatványokat több évtizede kutató Holl Béla az egyik jegyzetben hősének Imre keresztnevét kapta (20.), elmaradt Debreceni Ember Pál művének első említése, mert minden jegyzetben csak rövidítve szerepel (először 21.), lemaradt a zárójelben legutolsó, 8. jegyzete (174.). Ilyen méretű kötetnél már érdemesebb lett volna végig rövidítve hivatkozni, majd a végére jegyzékben adni a feloldásokat (a jelenlegi rövidítésjegyzék csak a
