Századok – 1995

Közlemények - Ifj. Barta János: Illúziók és realitás a magyar jakobinusok mozgalmában IV/883

A MAGYAR JAKOBINUS MOZGALOM 895 nyitási eljárás is: önkéntes vallomásokkal, amit a vádlottak a jogügyigazgató büntetlenséggel kecsegtető hazug ígérete nyomán tettek, vagy tanúkkal, akik persze ezáltal önmagukat is vádolták. A per tehát koncepciós per volt, gyakorlatilag előre elkészített ítéletekkel. Az elítéltek valódi tragédiájává mégis az vált, hogy annyi évtized Ígéretes reformpróbálkozásai után, a kormányzat a legcsekélyebb mértékben sem tudott partner lenni a változtatásokban. Sőt, az elmúlt évek fenyegető, de a büntetés számára elérhetetlen magyarországi nemesi-nemzeti mozgalma és a kitalált, az udvar szerint azonban ténylegesen fenyegető illuminátus valamint exjezsuita szervezkedések után végre egy bevallott összeesküvésre bukkant, amelynek megtorlását figyelmeztetésként használhatta. A röpiratokban ártalmatlannak számító, mert elszigetelt nézetek szervezett formában való megjelenése egyszerre veszélyt sejtethetett. A kormányzat félelme természetesen jórészt objektív tényezők következménye volt, de nem tekinthetünk el benne Martinovicsnak és ügynöktársainak a felelősségétől sem, akik a valós elégedetlenség felnagyításával, továbbá vélt összeesküvésekről szóló jelentéseikkel csak fokozták az udvar gyanakvását. Martinovics a bécsi vizsgálóbizottság előtt szinte kérkedett az általa szervezett mozgalom veszélyességével, amikor a két káté programján túlmenő, további fenyegető célkitűzéseket is vallomásába iktatott. Az ő vallomásában válhatott a vádlott-társak ártalmatlan káté-olvasgatásából összeesküvés, a kisszámú, egymást nem, vagy alig ismerő tagok hálózatából 200 ezer fővel fenyegető országos mozgalom.4

3 A nádor által vezett bíróság szigorú ítéletei után — amelyek négy fővel növelték a Királyi Tábla által hozott halálos ítéletek számát — pedig Ferenc császár is élhetett azzal a gyakorlattal, hogy a halálraítéltek közel kétharmadának megkegyelmezzen. Nem kívánta azonban elhárítani azt a szomorú következményt, hogy a mozgalom elfojtásával félévszázadnyi jószándék — Mária Terézia és II. József felvilágosult reformjait is beleértve — száll a sírba, vagy süllyed el a Spielberg és Kufstein kazamatáiban. A résztvevők tehát egy negatív politikai átalakulás áldozataivá váltak, annak a változásnak az áldozataivá, amely Európa-szerte a felvilágosult abszolutizmusba és a mérsékelt reformok eredményességébe vetett hit végét jelezte s helyette — ahol még nem jött el a forradalom ideje — a maradandóság rögzülését hozta. A mozgalom megszervezésének kudarcában természetesen jelentős szerepet játszott az, hogy a 18. század végén a hazai társadalom még nem nőtt fel sem a függetlenségi harc, sem a forradalmi változások szükségességének felismeréséig. A nemesi és értelmiségi körökben oly izgalmat kiváltó szervezkedés elakadt a polgárság és a parasztság határainál. A 46 elítélt között mindössze két valódi polgárt találunk: Paitzkoffer Antal lakatost és Landerer Mihály nyomdászt. Parasztot egyet sem. Mezőpetri bíráját nem a szervezkedésben való részvétele miatt tartóztatták le, hanem az egyházat káromló kijelentéseiért. Ahhoz, hogy a mozgalomnak valóban 200 ezer tagja legyen, különben közel valamennyi magyarországi nemes férfinak — a kisebb gyermekeket is beleértve — csatlakoznia kellett volna hozzá, vagy ha nem mind csatlakozik, akkor annyi polgárnak, ahány nemes távolmaradt. (Magyarország lakossága ekkor megközelítette a 10 milliót, így az 5%-nyi nemességből közel 250 ezer volt a nemes férfiak száma.)