Századok – 1995
Közlemények - Ifj. Barta János: Illúziók és realitás a magyar jakobinusok mozgalmában IV/883
A MAGYAR JAKOBINUS MOZGALOM 885 galom résztvevői közül 12 főt, az 1753-i, a nyílt felkelésig el sem jutott hódmezővásárhelyi szervezkedés 45 halálraítéltje közül már csak hármat végeztek ki. 42 elitéltnek Mária Terézia megkegyelmezett.9 Az 1765/66-i dunántúli parasztmozgalom pedig teljességgel megtorlatlanul maradt (sőt, mint közismert, következménye nem a parasztok megbüntetése, hanem éppen a helyzetükön — legalábbis a Dunántúlon — könnyítő úrbérrendezés lett). Az 1784-i erdélyi parasztfelkelés résztvevői közül 37-et ítéltek halálra, de ezen ítéletek közül II. József csak hármat hagyott jóvá (egy elitélt e háromból is a kivégzést megelőzően a börtönben öngyilkos lett). A nagyszámú megkegyelmezés különös önmérsékletet tanúsít a hatalom oldaláról, ha figyelembe vesszük, hogy 1784 novemberében a felkelők dévai veresége után a megyei nemesség statáriális bíráskodása alapján 56 parasztfoglyot már halálra ítéltek és kivégeztek.1 0 Végül a jakobinus perek 53 vádlottjából 18-at ítéltek halálra, de — mint tudjuk — ezen ítéletek közül is csak hetet hajtottak végre. A felsorolt példák nem sok következetességet árulnak el. A Rákóczi szabadságharc békés lezárása és a résztvevőknek járó közkegyelem a hatalom belső mechanizmusától független politikai tényezőknek volt köszönhető. Konkrét indítékra, a földbirtokosok megfélemlítésének szándékára vezethető vissza a megtorlás elmaradása az 1765/66-i dunántúli parasztmegmozdulást követően (amely persze végső soron nem az államhatalmat vette célba). A többi eset mégis arra utal, hogy a hatalom — általában személyesen az uralkodó — mindig mérsékelni igyekezett az igazságszolgáltatás szervei által kiszabott legsúlyosabb büntetéseket. Ez még a jakobinus mozgalom esetében is így volt a halálos ítéletek közel egyharmadára való leszállításával. Azt azonban a hatalom már nem vette figyelembe, hogy II. József 1787-i büntetőtörvénykönyve eltörölte a halálbüntetést11 (Magyarországon persze ezt lehetett a rendeletek visszavonásával magyarázni). — Más kortárs jelenségek ugyanakkor ellene szóltak e valóban nemes, vagy éppen csak politikai indíttatású törekvéseknek. Párizsban a jakobinus diktatúra alatt (1794 júliusáig bezárólag) mintegy 1250 gyanús személyt végeztek ki, hogy a francia forradalom egyéb színhelyeiről és más szakaszairól ne is szóljunk. 1795. május 20-án mindenesetre hosszabb idő után először került sor kivégzésre Budán. A gyakorlatból kiesett, elöregedett helyi hóhér nem is tudott eleget tenni az elvárásoknak, s a Sigrayval való szerencsétlenkedése után a feladatot át kellett engedni fiatalabb társának (aki egyes források szerint Egerből érkezett). A látványosságra összegyűlt jelentős tömegre azonban más szokatlan körülmény is várt. Ezúttal nem lázongó, gazdatiszteket vagy éppen földesuraikat bántalmazó, esetleg legyilkoló parasztokat végeztek ki, hanem öt, a kor felfogása szerint a kiváltságolt osztályok tagjai közé tartozó személyt. Hárman közülük nemesek voltak (egyikük ráadásul arisztokrata), a negyedik pap, aki bírái előtt azzal igyekezett magának tekintélyt szerezni, hogy ugyancsak nemesi eredetűnek mondta családját. Az ötödik pedig tanult ember, aki korábban jelentős állami hivatalt viselt. Az elítéltek éppen kiemelkedő társadalmi helyzetük miatt részesültek abban a kiváltságban, hogy a korban általános akasztás helyett lefejezéssel oltották ki életüket.1 2
