Századok – 1995

Közlemények - Ifj. Barta János: Illúziók és realitás a magyar jakobinusok mozgalmában IV/883

884 IFJ. BARTA JÁNOS így még az is csoda, hogy két, szubjektívnek látszó észrevétel kerülhetett a nádor feljegyzései közé. Valójában azonban ezeket is elfogadhatjuk hivatalos bejegyzésnek. A hóhér ügyetlenségéből következő — más forrásokban jóval részletesebben megörökített — „balszerencse" könnyen okozhatott volna zavart a látványosságra összegyűlt, s a hatóságok előtt ismeretlen hangulatú tömegben. Azt, hogy Martinovics majdnem éjszakai pihenésének öltözékében vonult a kivégzésre, a korai órának kell tulajdonítanunk. Az elítélteket még virradat előtt a lelki vigaszt hozó pap vagy lelkész bebocsátásával ébresztették, reggel fél hétkor pedig már indulniuk kellett a vesztőhelyre.4

A különös öltözékben a fogva tartók mégis gyanús körülményt sejthettek. Az a hír járta, hogy az elítéltek — akik hónapok óta nem érintkezhettek senkivel — bizonyos jelekkel figyelmeztetik majd a nézők között megbúvó társaikat arra, hogy elárulták-e őket vagy sem. Az egyik szemtanú szerint például Hajnóczy a vesztőhelyen ujjával köröket rajzolt a tenyerébe, amit a feltételezések szerint jeladásnak szánt. A nádor tehát néhány nappal a kivégzések előtt megtiltotta, hogy az elítélteknek bármiféle különös viselkedést vagy öltözéket engedélyezzenek.5 A kivégzések jelentették egyébként a jakobinusok elleni perek egyetlen nyilvánosság előtt zajló eseményét. A tárgyalások titokban folytak, a bírákat és az ügyvédeket — amint ezt Kazinczy emlékiratából tudjuk — titoktartásra kötelezték. Az iratokat — amelyeket Sándor Lipót nádor a szokásos ügyrendtől eltérően teljesen bizalmasan kezelt s a maga hatáskörébe vont — hamarosan Bécsbe szállították, ahol évszázadnál hosszabb ideig rejtőztek a kutatók szeme elől. Az életben maradt résztvevők pedig következetesen hallgattak. Tudjuk, hogy Kazinczyt sok évtizeddel később a fiatal Kossuth próbálta volna szóra bírni, de az idős nyelvújító „nem szeretett e dolgokról beszélni".6

Ma közkézen forgó, oly népszerű emlékezéseinek, a „Fogságom naplójá"-nak publikálását is csak közel két évtizeddel halála után, az 1848-i forradalom hónapjaiban kezdhette meg Vahot Imre.7 Mind a kortársak, mind a történészek egyetértenek abban, hogy a jakobinus vezetők kivégzése elrettentő például szolgált a magyarországi elégedetlenkedők számára. Ennek szándékát maga a hatalom sem tagadta. Az elrettentés gondolata megfogalmazódott már a kivégzések után a jelenlévő tömegben osztogatott röpiratban, amikor az a súlyos ítéletet azzal indokolta, hogy „szörnyű példájokkal mások jóra intessenek és a gonosztól elidegenedjenek".8

A szándék legköltőibb megfogalmazását természetesen Kazinczynál találjuk meg, a „Fogságom napló"jában szereplő híres kijelentésben — „Példa kelle, hogy rettegjen az ország". Kevésbé szokták azt mérlegelni, hogy mennyire lehetett elrettentő hatása néhány kivégzésnek egy olyan korban, amikor az emberélet meglehetősen olcsónak számított. Halálos ítéletek születtek merész, de meg nem valósult tervezgetésekért, míg máskor a hatalom könnyen szemet hunyhatott valamely tényleges mozgalom résztvevőinek vétkei f 'lett. A 18. század Magyarországa ebben a vonatkozásban a végletek képét mutatja. A századelőn, 1701-ben Rákóczi Ferencre halál várt volna egy XIV Lajosnak küldött, az udvart vádoló levél miatt, s a büntetést csak szökése akadályozta meg. Egy évtized műlva viszont — sokéves szabadságharc után — még birtokait is visszanyerhette volna, ha leteszi az uralkodónak a hűségesküt. Az 1735-i, korai szakaszában elfojtott békési parasztmoz-