Századok – 1995
Közlemények - Tóth István György: Írás; olvasás; könyv a paraszti műveltségben a 17–18. században IV/815
ÍRÁS-OLVASÁS A 17-18. SZÁZADBAN 843 kiváltsága volt, az analfabéták éppoly természetes módon vették igénybe írástudó társaik segítségét, mintha egy, a portájukról hiányzó szerszámot kértek volna kölcsön. Falusi irathamisítók Ahogy az írásnak egyre nagyobb becsülete lett a szóbeli tanúbizonysággal szemben, úgy jelent meg törvényszerűen a falvakban is az írásbeliség örök kísérője, az oklevélhamisítás. 1762-ben a vasi Horvátnádalján Spaics György, akit „süket deáknak" is neveztek, különböző iratokat mutatott be a tiszttartónak. Ezek közül az úgymond 1605-ben, illetve 1657-ben kelteket az összeírok még csak fokozódó gyanakvással fogadták: az állítólag 100-150 éves cédulák újabban készülhettek, jegyezték fel. Amikor azonban Spaics György egy alig 27 évvel korábbi dátumra kiállított hamis irományt adott át nekik, akkor már nem volt kétségük: a szóbeli bizonyság leleplezte a hamis írást. A falubíró és az esküdtek, akik éltek még, nem tudtak a nevükben kiállított írásról. Spaicsnak, aki süketsége miatt felhagyott az íródeáksággal és visszament jobbágynak, nem volt nehéz dolga, amikor korábbi tudását kamatoztatta: ezen az iraton is csak az elöljáróság keresztjeit kellett hamisítania.8 4 A leleplezés, úgy tűnik, nem szegte kedvét György deáknak. Noha ellenfelei szerint „mind az uraság tisztjei, mind pedig az egész helységbeliek előtt nyilván vagyon", hogy Spaics egy „hamis leveleket csináló és azok által kereskedő ember légyen", tizenhat évvel később mégis egy állítólag 1685-ben kelt irománnyal támadta meg egy horvátnád aljai parasztasszony, Henics Miklósné jogait. Az alperes először azt állította, hogy „semmi levele (írása) sincs" a vitás földről, majd pedig azt mondta, hogy a Spaics által bemutatott levél valójában neki ad igazat — aligha tudta tehát Henicsné az írásokat elolvasni. Amikor azonban Henicsné fia, egy pap hazatért a faluba, akkor nem elégedett meg azzal, hogy összetépte a süket deák iratait, hanem az édesanyja nevében egy állítólag 1693. évi okmánnyal vágott vissza, mely „Isten tudja, ki fejbűi származott", írta Spaics Jogos felháborodásában". A régi és gyanús írások miatt a bíróság számára nem maradt más üt, mint az élő bizonysághoz, a szóbeliséghez folyamodni, és a leveleket — hittel megpróbálni. A bírák a többszörös irathamisítás miatt az írásbeli dokumentumok helyett a tanúkihallgatáshoz folyamodtak.8 5 1792-ben azután egy másik falubeli jobbágy, Marancsics István, indított pert Spaics ellen, mert az elfoglalta egy rétjét. Marancsics szóbeliséggel, két tanú vallomásával bizonyította az igazát, Spaics, másképpen Süket György azonban „némelly hamis levélnek színye alatt ahhoz való örökségét állítván", nem akarta a rétet visszaadni. A falubeli Puskarits György, alighanem Horvátnádalja másik írástudója ekkoriban, Spaics minden írását átolvasta, ám csak zálogleveleket talált, örökeladásról szólót nem. Kilenc hónappal később Spaics György mégis be tudta mutatni a körmendi bíró úgymond 114 évvel korábban kelt igazolását, amely szerint ezt a rétet annak idején örökbe adták el Spaics eleinek. Mi sem mutatja jobban azt, hogy mekkorát fejlődött harminc év alatt a süket deák tudománya, és mekkorát haladt előre a szóbeliséggel szemben az írásbeliség, mint
