Századok – 1995

Közlemények - Tóth István György: Írás; olvasás; könyv a paraszti műveltségben a 17–18. században IV/815

842 TÓTH ISTVÁN GYÖRGY riumot, akkor „tumultuózus emberek" megállították a templomból kitóduló népet, hogy felolvassák a tiltakozásukat. Vezérük, egy Dajka nevű vásárhelyi lakos azonban nem akarta magát nehéz helyzetbe hozni, és ezért „azt mondta nekem, hogy mivel én jobban tudnék nála olvasni — vallotta Lázy János 32 éves vásárhelyi lakos — olvasnám el... amint én felállván azon polcra, ahonnan a currenseket szokták a nótáriusok felolvasni", a kérdésben szereplő levelet felolvasta.8

0 A gönci bíró sem tud olvasni Ebben az időben, 1763-ban hasonló eset történt Abaúj vármegyében is. A gönci plébános a híveivel a határban álló Nepomuki Szent János-szoborhoz indult, amit a reformátusok félreértettek, és pillanatok alatt elterjedt a rémhír, hogy a menet valójában a közeli Zsujta református templomát akarja erővel elfoglalni.81 Az ottani református lelkész biztatására a helybeliek fegyveres őrséget állítottak, vasvillával, fejszével, görcsös botokkal őrködtek a templom körül. A lelkész gyorsan levelet írt a környező falvak, mezővárosok reformátusainak, kérve őket, hogy siessenek a segítségükre. Az egyik elfogott cédula címzettje Gönc mezőváros 48 éves bírája volt, aki azonban megkapva a prédikátor levelét „az mely cédulát pedig, mivel maga nem tud olvasni, Udvarnoki Balázsnak, a kisbírónak kezében adta, hogy olvassa el". Arra gondolhatnánk, hogy a bíró azért állította, hogy nem tud olvasni, mert a veszedelmes irománnyal kapcsolatban csak a felelősséget akarta elhárítani magától. Ennek azonban ellene mond, hogy egyrészt a bírót, ha olvasni tudó emberlett volna, a többi gönci vallomástevő könnyen leleplezhette volna vallomásával, másrészt pedig a bíró a per valódi tárgyát, az izgatást egy pillanatig sem igyekezett tagadni: Amint a kisbíró elolvasta a cédulát, a bíró azonnal felszólította a göncieket, hogy induljanak a zsujtai templom őrzésére.8

2 A gönci bíró írástudatlansága hihető: 1778-ban egy adóhátralék kapcsán indult perben Csongrád város adószedőjéről derült ki, hogy „deáktalan (írástudatlan) lévén, nótárius uramnak kelletett mindenkor véle jármi". 1760-ban Hódmezővásárhely főbírája, Palócz András, és a második bíró egyaránt csak keresztet tudtak rajzolni az iratokra. 1719-ben pedig, mint már idéztem, Körmend mezőváros főbírája „írást nem tudván", pusztán pecsétjével adott ki egy oklevelet.8

3 A röplapok terjedésének gátat vetett a széleskörű írástudatlanság. Ezek a vallomások nem mondanak ellent azoknak az adatoknak, amelyekből kitűnt: az imakönyvet gyakran forgatták a parasztok. A paraszti aláírások vizsgálatánál láttuk, hogy ha a társadalmat mechanikusan írni tudókra és írni nem tudókra osztjuk, akkor pontosan a lényeg marad rejtve előttünk — az a széles félanalfabéta réteg, amelyik valamennyire megtanulta a betűket, és később a közösség elvárásainak megfelelően hol keresztet rajzolt, hol nekigyürkőzött az írásnak. Hasonló volt a helyzet az olvasni tudással is: akik az iskolában megtanulták a betűket, de olvasni szinte sohasem olvastak, azok a nyomtatott, félig kívülről tudott imakönyvnek hasznát vették, zavarba jöttek azonban, ha a kézzel írott, ismeretlen tartalmú körlevelet kellett volna felolvasniuk. A vallomásokból azonban az is kiderül, hogy ebben a korban, amikor a betűk ismerete még csak kevés ember