Századok – 1995

Közlemények - Tóth István György: Írás; olvasás; könyv a paraszti műveltségben a 17–18. században IV/815

828 TÓTH ISTVÁN GYÖRGY (saját kezűleg), majd utána még egy keresztet is rajzoltak, ez utóbbit nyilván a hibádzó pecsét helyett. A 18. század közepétől kezdve azonban, legalábbis a mezővárosokban, már megváltozott az írástudással kapcsolatos felfogás. Amikor az esküdtek nagy része már tudott írni, akkor azok, akiket analfabéta létükre választottak be a tanácsba, már szégyellték ezt. Erre mutat az aláíráspárok kialakulása. Ezeket az aláíráspárokat mindenhol megtaláljuk, ahol elég bőséges a forrásanyagunk ahhoz, hogy felfigyelhessünk az ismétlődő nevekre. Az esküdtek által aláírt, növekvő számú papírosokon ugyanis két-két esküdt neve igen gyakran egymás alatt, egyforma írással állt, azaz az egyikük nyilvánvalóan nem tudott írni. Ha e párok mindkét tagjának megkeressük a további aláírásait is, tikkor megállapíthatjuk, hogy ki szerepelt máskor is „párban", vagyis melyikük volt írástudatlan. Az aláíráspárok elég állandóak, az írástudatlan esküdttárs majdnem mindig ugyanannak a barátjának a kezére hagyatkozott. Kukméron pl. 1774-ben két esküdt aláírása gyanúsan egyforma betűkkel íródott — valamelyikük tehát írástudatlan volt. Az írni tudó nem feltétlenül csak egy analfabétát segíthetett: Némethidegkút vasi község 1753. évi elszámolásán két esküdt egy-egy társa helyett írt alá, két másik esküdt viszont összesen kilenc további aláírást fabrikált. Királyfalva elszámolásain a következő évben három esküdt két-két nevet, kettő viszont négy-négy nevet „írt alá".3

1 Két, gyökeresen eltérő magyarázatot találtunk ugyanarra a jelenségre. Az egyik mentalitás szerint az aláírásnak egy zömében még írástudatlan társadalomban, ahol a nagy többség úgysem tudja leírni a nevét, nincs és nem is lehet hitelesítő szerepe, tehát mindegy, hogy valaki az aláírását vagy a keresztjét veti-e a papírra. A másik felfogás szerint, mivel már egyre többen tudnak írni, azok, akik kívül rekedtek az írnitudók gyorsan bővülő körén, szégyellték a tudatlanságukat, és igyekeztek legalább a látszatát kelteni az írástudásnak. A jegyző is keresztet rajzol A falvakban a 19. század elején is megtaláljuk még mind a két felfogást. A Vas megye kevésbé fejlett vidékén fekvő Nádasdon 1845-ben valamennyi családfő hitelesítette a földesúrral az irtások kiváltásáról szóló szerződést: a 69 kereszt mellett már 15 aláírás is megjelent. Az aláírók közül öten már az 1830-ban kötött előző irtásszerződést is hitelesítették — valamennyien kereszttel.3

2

Akkor ugyanis mindössze egyetlenegy jobbágy írta alá a nevét, a többiek, százöten, valamennyien keresztet rajzoltak. A szomszédos falu, Halogy is 1830-ban kötött hasonló szerződést az uradalommal. Mind az 54 családfő keresztet rajzolt a lap aljára, így Mihályka József is, akinek keresztvonását más iratokon a következő években is megtaláljuk. Pedig bizonyosak lehetünk abban, hogy tudott írni. Nemcsak számos azonos, tehát hiteles aláírása bizonyítja ezt, hanem a foglalkozása is: ő volt a falu jegyzője.3

3 Ahol senki sem tudott írni, ott a jegyző „sem vette a fáradságot" ahhoz, hogy aláírjon. Ugyanazok a parasztok, akik Nádasdon 1830-ban keresztet rajzoltak, hiszen ekkor egy kivételével minden családfő így tett, tizenöt év múlva,