Századok – 1995
Közlemények - Tóth István György: Írás; olvasás; könyv a paraszti műveltségben a 17–18. században IV/815
ÍRÁS-OLVASÁS A 17-18. SZÁZADBAN 827 A hol aláíró, hol keresztet rajzoló tanúkat megtaláljuk mind a 17., mind a 18. században, sőt még a reformkorban is, de ugyanannak a jelenségnek a magyarázata koronként és helyenként eltérő. 1635-ben a körmendi vicekapitány és 11 társa egy kezeslevelet adott ki „kezünk írásával és pecsétünkkel" megerősítve. Valamennyi aláíró neve után ott áll az m.p. (sajátkezűleg) rövidítése. A vicekapitányról, Hidassy Andrásról, és az egyik aláíróról, Horváth Mátyásról azonban a földesúr, Batthyány Ádám világosan megírta, hogy „írást nem tudnak". Falusi György tiszttartó aláírása sem a saját kezével íródott, hiába áll ott a manu propria (sajátkezűleg) rövidítése. Több száz valóban sajátkezű levelét ismerjük, ez az aláírás azonban nem tőle származik. A tizenkét aláírásból ugyanis tizet ugyanaz az ember írt le, a másik kettőt pedig egy további kéz, összesen tehát mindössze két embertől származik a tizenkét „sajátkezű" aláírás.24 Ekkor, a 17. század első felében azonban még nem azért írták ki a manu propria (sk.) rövidítését a nem sajátkezű aláírások mögé, hogy azt a látszatot keltsék, mintha pl. az írástudatlan vicekapitány, Hidassy uram le tudta volna írni a nevét. Ebben az időben még, akárcsak a középkorban, a pecsét volt a hitelesítés legfőbb eszköze, valamennyi tanú pecsétje rajta is van ezen a papíroson, a nevek mellettük csak azt jelezték, hogy melyik pecsét kié volt. Hasonló felfogásban keletkezett egy 80 évvel későbbi okmány, amelyet 1715-ben a körmendi főbíró és a tanács adott ki. A főbíró sajátkezű, számos más iratról ismert hiteles aláírását a kilenc esküdt neve követi, valamennyit a szöveget író kéz, nyilván az írnok vetette papírra. Négy név után pecsét, négy után kereszt áll, egyikük neve mellett pedig egyik sem.2 5 A kilenc esküdtből öt nevét más okmányokon is megtaláltam. Egyikük pár' évvel később a mezőváros főbírája lett, aláírásait különböző kezek rajzolták le, egy záloglevelében nem is tagadja: adtam ezen írásomat „pöcsétemmel (árást nem tudván:) megerősítvén".2 6 A körmendi főbíró tehát nem tudott írni, egy másik esküdt azonban, akinek szintén keresztjét találjuk az 1715-ben kelt oklevélen, jó író volt, számos aláírását felfedezhetjük a városi iratokon.2 7 Egy harmadik esküdtnek egy oklevélen egyéni vonalvezetésű, kacskaringós aláírását találjuk, amely semmiképpen sem származhat a többi aláírótól. Ugyanabban az évben azonban egy másik írást tanúként sajátos rajzolatú, a többitől elütő színű tintával rajzolt kereszttel hitelesített, ami annyit jelent, hogy mind az aláírása, mind pedig a keresztje sajátkezű volt.2 8 Az ellentmondás csak látszólagos: Ebben a korban ugyanis, amikor még egy népes mezőváros, Körmend főbírája sem tudta leírni a nevét, az aláírásnak még mindig nem volt elsőrendű hitelesítő szerepe. Hitelesítő ereje elsősorban, ha már nem is kizárólagosan, a pecsétnek volt: aki a pecsétjét nyomta az iratra, az általában nem tett melléje keresztet, míg a keresztet rajzolók a nevük mellé ráíratták az írnokkal: „írást nem tudván, pecsétem nem lévén, magam kereszt vonásával".29 így állíttatott ki például a Batthyányak tiszttartója is egy kezeslevelet 1650-ben: „az kinek pecsétnyomója volt, pöcsétet ütött rá, az kinek penig pöcséti nem volt, keresztet vont rajta".30 Ezzel magyarázhatjuk meg azt a gyakori jelenséget is, hogy számos darabos, feltétlenül hiteles aláírás után kiírták a manu propriá-t
