Századok – 1995
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A debreceni posztószövők legrégibb céhszabadalma I/63
A DEBRECENI POSZTÓSZÖVŐK CÉHSZABADALMA 79 céhbeli mesterei egyetértettek), hogy „soha semmi időben, se szabad sokadalmoknak idein, sem közönséges időben, egy szabó is vagy nyíró, az ki idegen vagy jövevény, ne mívelhessen" Debrecen városában.9 8 Az 1468. évi szabályzat tehát nem a szövő- és a szabómesterség különválásáról, hanem a szabó- és nyírőmesterség ugyanazon céhen belüli szétválasztásáról tanúskodik.9 9 További zavart okoz egy másik téves kapcsolás: az, hogy Takács Béla az 1398. évi oklevél posztómetszőit az 1468. évi iratban szereplő posztónyírókkal vette egy kalap alá. Holott az egykorú források terminológiája világos különbséget tett közöttük: magyarul, németül és latinul egyaránt. A posztómetszők — korabeli magyarsággal: posztómetők — német neve Gewandschneider vagy Tuchschneider, szokásos latin elnevezése pannicida vagy pannicisor (pannorum incisor) volt; az 1398. évi céhlevél döcögős latinságú fogalmazója, mint láttuk, a szokatlanabb — de azért más forrásokban is előforduló —pannorum scis[s]or kifejezést használta, amit a szöveg későbbi helyén már így oldott fel: „qui... pannos griseos incidere nitentur".100 A posztónyírókat viszont — a korabeli magyar nyelven magashangú alakban: nyirokét — németül Scheremek, Tuchscherernek, latinul rasornak, pannirasornak, néha pannitonsornak nevezték (utóbbi esetben majd' mindig panni előtaggal, mert a puszta tonsor szón rendszerint borbélyt értettek). A kétféle terminológia két különböző szakmát jelölt. A nyírás a posztókikészítés egyik kényes, befejező művelete volt, amely a kelmének sima felületet, fmom tapintást biztosított; utána már csak a sajtolás következett.101 (A nyírás műveletét egyébként a szűrposztókészítésnél rendszerint mellőzték; a debreceni nyírőmesterek, mint később látni fogjuk, nem szűrposztót nyírtak.) A posztómetszés viszont a kész posztóvég részekre vágását, feldarabolását jelentette, amit a posztóárus végzett, amikor a kelmét nem végben, hanem kisebb tételekben: rőf vagy sing számra adta el. Fentebb már utaltunk rá, hogy a kicsinybeni árusítás körül éles küzdelem folyt a városi piacokon; ezt a jogot többnyire helybeli polgárok számára tartották fenn, és „idegen vagy jövevény" kereskedőknek csak a nagybani, végszámra való eladást engedélyezték, legföljebb a „szabad sokadalmak" idejére téve kivételt. így a posztómetsző a posztókereskedővel volt egyértelmű, pontosabban az olyan posztókereskedővel, aki portékáját kicsinyben és nagyban egyaránt árusíthatta. A posztómetszők és a szabók között is előfordultak persze olyan hatásköri túllépések, amilyenekről a nyírok és a szabók között értesültünk Debrecenben 1468-ban. Kassa város tanácsa éppen azért adott ki két, egymással összefüggő szabályzatot néhány évvel korábban (1461), mert „a helybeli tisztes posztómetszők (Gewandt-schneider) és a szabómesterek (Maister der Schneider czehe) között viszály támadt, mivelhogy az egyik fél a másik jogosítványába avatkozott (ain tail dem andern in seyne gerechtigkait hat gegriffen)". Hogy a viszály megszűnjék, és „ezentúl mindegyik fél maradjon a maga mesterségénél", a tanács először is kimondta, hogy a városban csak az metszhessen posztót (gewandt verschneiden), akinek saját boltja (kaufkammer, gewantkammer) van, amely után a városnak bért fizet; a szabók viszont csak a posztómetszőktől vagy más helybeli polgártól vásárolhassanak posztót, de „vendégtől" (von aynem gaste) nem. A tilalmat utóbb úgy enyhítette a szabályzat, hogy idegenektől csak sajátmaguk és családjuk ruházatára vásárolhatnak, vagy azzal a feltétellel, hogy a tőlük vett posztóból varrott