Századok – 1995
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A debreceni posztószövők legrégibb céhszabadalma I/63
76 PACH ZSIGMOND PÁL vitássá tette az értelmezést: Szakály Ferenc előadásában, amelyet a hódoltsági mezővárosok magyar kézművességéről tartott. Ezek sorába tartozott Debrecen is, amely 1555 óta behódolt a töröknek, 50 000 akcse évi adót vállalva — még ha ez a tény nem is változtatott a magyar földesúrnak, 1618-ig az enyingi Török-családnak, azontúl az erdélyi fejedelemnek a birtokigényén, s a sajátos földrajzi és politikai körülmények között lényegileg nem befolyásolta a népes civisváros önálló fejlődését.8 3 Szakály tehát a 15-17. századból fennmaradt debreceni céhleveleket is számba vette, és a tárgyunkat érintőket a következőképpen minősítette: „szabó és posztónyíró, első szabadalomlevél: 1398, még nem céh!; első szabadalomlevél: 1468".8 4 Ezzel, íme, elérkeztünk a 14. század végi oklevél értelmezésének negyedik variánsához: eszerint nem szűrcsapók vagy akár gubacsapók, de még csak nem is szűrszabók céhlevelével van dolgunk, hanem szabók és posztónyírók szabadalmával, amely az 1398. évi előzmény után majd az 1468. évi szövegezésben öltött céhlevél-formát. Honnan ez az új interpretáció? Szakály tudtunkra adta: a legújabb Debrecen-monográfiából, amelyről úgy gondolta, hogy „pontos képet ad a debreceni céhek kialakulásáról és belső viszonyairól". S ha felütjük a várostörténet alig pár hónappal előbb megjelent 7. kötetének idevágó fejezetét8 5 Takács Béla írását, abban — az addigi szakirodalom, benne Györffy István alapműve fentebb már idézett elmarasztalása után — csakugyan ilyesmit olvashatunk: „A legrégibb — hazai vonatkozásban is legelső —, gyapjúművességgel kapcsolatos szabadalomlevelet Monaki Sándor, valamint Debreceni Dózsa János [!] és László adta ki 1398-ban a nyilván már korábban is dolgozó, de még céhbe nem tömörült gyapjúművesek számára. A latin nyelvű, hiányos szövegű kiváltságlevél... kimondja, hogy a Homok utcán lakó szövőmesterek, vagyis a posztómetszők szabadon és biztonságban végezhetik munkájukat". — Folytatólag pedig: ,A gyapjúművesek első oklevele és az utána következő években többször megerősített... szabályzatok még nem tesznek különbséget a posztónyíró- és a szabómesterség között... A kezdeti időben ez... még nem okozott feszültséget a csapók és a szabók között. 1568-ra [nyilván sajtóhiba 1468 helyett] azonban a helyzet elmérgesedett, és a főbíró döntésére volt szükség, aki rendeletben szabályozta, hogy a gyapjúművességen belül milyen munkaág tartozik a posztónyírókhoz, és milyen a szabók hoz. 1468-ban a debreceni szabó- és rcyírőmesterek küldöttsége Nagy Mihály főbíróhoz fordult... A főbíró és esküdttársai a további viták elkerülése érdekében elrendelik: a szabóknak csak a szabóműben legyen mesterségük... Hasonlóképpen a nyírőmesterek szabómesterséget vagy művet... készíteni vagy készíttetni ne meijenek."8 6 Ne mélyedjünk el most Takács Béla fejtegetéseiben (a továbbiakban amúgy sem lehet ezt elmulasztanunk). Ám az első olvasásra is nyilvánvaló, milyen könynyedséggel csapong a szerző a különböző mesterségnevek labirintusában, milyen fesztelenül siklik át egyikről a másikra. Az 1398. évi oklevél kapcsán először a „szövőmesterek, vagyis a posztómetszők" említtetnek; de a következő mondatokban már „a posztónyíró- és a szabómesterség" tűnik elő, hogy utóbb „a csapók és a szabók között" alakuljon ki az az ellentmondás, amelyet végül is „a szabók és a nyírőmesterek" munkakörét elhatárolva próbált Nagy Mihály főbíró 1468-ban feloldani. Szakály Ferenc pedig napjainkban úgy, ahogy már idéztük tőle: az 1398.
