Századok – 1995

Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A debreceni posztószövők legrégibb céhszabadalma I/63

A DEBRECENI POSZTÓSZÖVŐK CÉHSZABADALMA 75 szerint hitelezőjének a birtokában marad. A három nap eltelt, s az adós nem fizetett. Sándor nem volt kíméletes: az ügyet már augusztus 30-án újból a bíróság elé vitte. A per ekkor úgy „egyenlítődött ki", hogy Király Demeter négy vég posztót azon nyomban megad, öt véget november végéig, a maradék öt véget pedig a jövő év március elejéig. Ha valamelyik határidőt nem tartaná meg, akkor a háza végleg Sándor Györgyé lesz, „s ebben nem segít rajta a legkegyelmesebb földesurunk vagy földesúrnőnk, avagy tiszttartója semmiféle erre vonatkozó levele sem".7

6

A városi magisztrátus ítéletét ugyanis az urasághoz lehetett fellebbezni. Debrecen földesura 1536 óta enyingi Török Bálint volt, aki a szultán foglyaként ekkoriban már életének végét járta; a földesúrnő pedig felesége, Pempflinger Katalin.7

7 Sándor György uramnak, amint látjuk, számos kliense volt, akiknek kölcsönt nyújtott, a törlesztést pedig posztóban kívánta. S már csupán a magisztrátus elé került peres esetek adatai szerint is jelentős mennyiségű posztót biztosított ilyen módon magának, nyilván nagybani kereskedelem céljára.7

8

Kliensei közül Király Györgyről és Demeterről biztosan tudjuk, de másokról is feltételezhetjük, hogy lanifexek: szűrcsapók voltak. Sándor György (aki egyéb perekben néha esküdttársként működött közre) nem állt egyedül ilyen célú kölcsönügyleteivel. Jánosdeák Mátyás — aki 1547-ben, 1549-ben és 1551-ben a főbírói tisztet töltötte be Debrecenben — szintén folytatott hasonló tevékenységet. Neki is volt posztó-követelése a szövőszéken dolgozó Király Demetertől és Király György feleségétől, meg másoktól is.7

9 Amit Sándor György és posztó-adósai ügyeiben közelebbről is megfigyelhettünk, csakugyan nem más, mint a „klasszikus" folyamat megindulása: a kereskedő tőke kezdődő behatolása a céhes kézműiparba. Nevezetesen: a szűrposztószöuésfee.8

0 5. A másik előadást, amely oklevelünket érintette, Varga Gyula, a debreceni Déri Múzeum munkatársa tartotta a IV kézművesipar-történeti konferencián. Szövege közvetlenül Makkaié után következik a konferencia anyagát felölelő kötetben (1981), de tartalmilag nem harmonizál vele. Varga későbbi időszakot vizsgált ugyan: a 18. század végi Debrecen céhes iparágainak termelésével foglalkozott, köztük első helyen a gubacsapókéval; de szólt a történelmi előzményekről is, éspedig Bartha Károllyal egybehangzóan. „A gubacsapó céh (itt legtöbbször gausapeariusnak nevezik) — írta — az 1398-ban alakult szűrcsapó céhből 1776-ban önállósult, s ettől kezdve egyike a város legjelentősebb céheinek, s mind létszámban, mind minőségi termelésben az ország gubacsapó céhei közül is kiemelkedik."81 Varga Gyula határozott megállapítását olvasva — amit a szerző egyébként az új várostörténeti monográfia 1981-ben megjelent II. kötetének egyik táblázatába is belefoglalt8

2

— megint arra gondolhatnánk, hogy a kérdés nyugvópontra került: ettől fogva köztudomásúvá vált, hogy a szóban forgó irat a debreceni szűrcsapó céh 1398. évi oklevele. De ismét csalódnunk kell. A soron következő V kézművesipar-történeti konferencián (1984) újfent megjelent olyan nézet, amely