Századok – 1995
Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3
TANULMÁNYOK Kristó Gyula A HONFOGLALÓ MAGYAROK ÉLETMÓDJÁRÓL (írott források alapján) Ajelen dolgozat azt tűzi ki céljául, hogy — a kérdéskör rövid kutatástörténeti áttekintése után — elősorolja mindazon adatokat, amelyek a 900 körüli magyarság életmódjára vonatkozóan az nőtt kútfőkben fennmaradtak. Mivel közvetlenül a szoros értelemben vett honfoglalás korra gyér számban állnak rendelkezésünkre írott források, részint ezért, részint a folyamatok érzékeltetése céljából össze kell gyűjtenünk mindazon adatokat, amelyek a magyarság írott szövegben való legkorábbi biztos előfordulásától (a 830-as évektől) kezdve a 12. századig az életmódot érintik. A témának egy forráscsoport, vagyis az írott kútfők tanúságtételére történő szűkítése eleve nem kecsegtet minden vonatkozásban biztos hitelű eredményekkel, viszont a munkálat elvégzése után szilárd adatbázis jön létre, valamint az alkalmazott módszer elméleti tanulságokkal szolgálhat. I. A kutatás fő irányai A 19. századi történetfelfogás egészére az az álláspont jellemző, amelynek bemutatására Szabó Károly megfogalmazását idézzük: „Pusztai népek, melyek életüket lóháton, fegyverben töltve, sátrak alatt tanyáznak, melyeknél minden vagyon legkedveltebb fegyvereiken kívül barmaikban s így csak ingóságban áll, a földhöz, melyen tanyáznak, sem annak mívelés általi becse, sem népes és gazdag városok értéke és kényelme által nem lévén csatolva, szülőföldjükhöz ösztönszerűleg ragaszkodhatnak ugyan: de azért végveszély idején önmagokat s a szabados függetlenséget, melyet az ősi honnál is többre becsülnek, föl nem áldozzák. Fegyverrel kezökben, mellyel újabb hont foglaljanak s nyomukban a nyájakkal, melyek útközben élelmöket biztosítják, családjaikat a pusztai népeknél divatos könnyű szekerekre telepítve, gyors lovaikon könnyen odább állanak. Ily nemzet, az elhagyott honért leverő fájdalmat, kényszerű visszavonulása miatt szégyent nem érezve, ifjú tetterejének teljes életvidorságával nyomúl az élénk képzeletében szebb és jobb hazának rajzolt tájak felé, melyeket a jósok neki megéneklének s vezéreik irányadó zászlai kijelölnek. S útja közben, mint a bérczekről alárohanó hógomoly, újabb és újabb hír- és kalandszomjas tömegeket sodorva magával, rohamának első hevében föltarthatatlan erővel ront az elámult s rémületökben mintegy megigézett népekre. így történt a magyar nemzet megindulása is, midőn helyzetük az ősi honban a besenyők nyomása miatt tarthatatlan lett".1 A honfoglaló ma-
