Századok – 1995

Történeti irodalom - A Nemzetközi Munkásmozgalom Történetéből. Évkönyv – 1994 (Ism.: Incze Miklós) III/761

764 TÖRTÉNETI IRODALOM nem nagyon bonyolult lélek, neki mindig és egyetlen célja volt: a teljhatalom megszerzése". — „A konfliktus két okra vezethető vissza. Először: Jelcin nem tartotta meg egyetlen ígéretét sem... A kormányzást csak abszolút hatalom birtokában tudja elképzelni. Jelcin Ruckojjal való konfliktusának Medvegyev szerint az az oka, hogy Ruckojnak — mint katonatisztnek „van érzéke a rend és az állam iránt". — Arra a kérdésre, hogy miért szólalt fel a párt betiltása ellen, Medvegyev azt válaszolta, hogy azért, mert ez egyfelől „törvénytelen aktus volt", másfelől — és alighanem ez véleményének a lényege — „... a párt mégiscsak a társadalom gerincét képezte. Ez ugyan rossz dolog, de ha brutálisan megszüntetik ezt a struktúrát, akkor az ország kormányozhatatlanná válik", politikai vákuum keletkezett. A „Háttér" rovat — elsősorban jellegénél fogva — szokásos módon tanulságos (is). Nem érdektelen a már említett moszkvai Jevzerovnak kifejezetten az Évkönyv számára készült írása: „Az európai egység eszméje és a FÁK további sorsa" — persze ahogyan ő látja. — Eric Hobsbawm a madridi El Pais-ban megjelent rövid cikkében (1993. jún. 23.) arról ír, hogy „még Marx is, aki egy pénz és piac nélküli társadalomról álmodozott, megértené, hogy ez ma megvalósíthatatlan". Ugyanakkor leszögezi: az utópista eszme jó, hiszen a nagy forradalmi tervek nélkül nem lehetett volna elérni kézzel fogható változásokat. A kommunizmus helyett — véleménye szerint — „a baloldal egy részének felmorzsolódása után marad az 1951-ben megújított II. Szocialista Internacionálé hagyománya". Végül arról szól, hogy „szétesik a régi tömegmozgalom... Az emberek nem töltik ilyesmivel szabadidejüket, más, régebbi igazságok keresése kezdődik". „És itt lép akcióba a nacionalizmus", amely Hobsbawm szerint „irracionális és érzelmi" jellegű. „A munkás- és szocialista sajtó történetéből" állandó rovatot Jemnitz János írta (mind a négy közlést!). Ez persze érdem és a válogatás is dicsérendő, de azért felmerül a kérdés a recenzensben, hogy mások is kapcsolódhatnának ehhez a rovathoz — még ha (esetleg) kevéssé hálás —, de szerintem lényeges — feladat is. Az „Események, évfordulók" ugyancsak állandó rovatban az I. Internacionálé 1869. évi bázeli kongresszusáról írt Jemnitz János korrekt, színvonalas és lényegretörő cikket, Vadász Sándor pedig — persze más témájú cikkek is vannak a rovatban — a német szocialisták eisenachi kongresszusáról közöl (hasonló jellegű elemző) cikket, arról a kongresszusról, amelyen a Németországi Szociáldemokrata Munkáspárt megszületett — az Internacionálé alapelveinek elfogadásával, s elvezet — érdemben, röviden — a német munkásmozgalom története egyik fontos korszakának lezárulásáig — az 1875-ös gothai egyesülési kongresszusig. Az „Életutak" rovat általában mindig hasznos és tanulságos a kötetekben. A számos írás szerzői (H. Haraszti Éva, Jemnitz János, Székely Gábor és mások) közül kiemelném Horváth Jenő E Togliattiról közölt cikkét — Togliatti személyiségének jelentősége miatt —, azzal a véleményemmel, hogy az „életút" szerzője nem könnyű feladatra vállalkozott, amit persze meg is oldott, ám megítélésem szerint néhány ponton nem eléggé megnyugtatóan és következetesen. Például: aligha húzódhatott vissza Togliatti „szinte teljesen" az olasz kommunista pártba 1929-tól, amikor 1927-től Svájcból, majd Párizsból „1934 végéig onnan irányította a párt hazai illegális és külföldi emigrációs tevékenységét". A szerző leegyszerűsíti szerintem a problémát, midőn „elsimítani" igyekszik a kérdést azzal, hogy (Togliattinak persze megvolt a véleménye — de nem erről van szó) „1929-től azonban, amikor a Kominternben eluralkodott a sztálinizmus, Togliatti is igazodott hozzá, ám közben szinte teljesen visszahúzódott az olasz kommunista pártba... (az) OKP számára nem látott más lehetőséget mint hogy elválaszthatatlanul összekapcsolja politikáját a Szovjetunió és a Kommunista Internacionálé irányvonalával". Ezen a tényen szerintem nem sokat változtat, hogy miután 1934 végén Moszkvába hívták, „kiemelkedő szerepet vállalt a Komintern politikai fordulatának kimunkálásában..." Erre kétségkívül ő volt az egyik legalkalmasabb személy. Az 1956-os „budapesti felkelést elfojtó szovjet intervenciót" Togliatti azért fogadta el — írja a szerző —, mert , Az internacionalizmus elvét — megváltozott tartalommal és formák között (mit jelent ez az adott esetben? — I. M.) azonban továbbra is elengedhetetlennek tartotta". Ami egyébként nem változtat azon, hogy Togliatti a XX. kongresszus után „a sztálinizmus kollektív bírálatának és a szocializmushoz vezető új utak keresésének egyik kiemelkedő teoretikusa (az én kiemelésem — I. M.) ... korlátozottnak, elégtelennek tartotta a XX. kongresszus Sztálin-kritikáját", s az ő „... irányításával fogalmazta meg az OKP a „szocializmushoz vezető olasz út" koncepcióját, amely a párt 1956 decemberi kongresszusán hivatalos stratégiai irányvonallá emelkedett". A közvetlenül halála előtti ún. Jaltai Feljegyzéseiről írottak valóban „hatalmas visszhangot keltettek a világsajtóban". munkásmozgalom elhunyt személyiségei" állandó rovat írásai — kivétel nélkül — fontos személyiségekről színvonalasan szólnak. Fejtő Ferenc („A szocialista tragédiája") és Harsányi Iván