Századok – 1995

Történeti irodalom - A Nemzetközi Munkásmozgalom Történetéből. Évkönyv – 1994 (Ism.: Incze Miklós) III/761

765 TÖRTÉNETI IRODALOM cikkeit külön megemlíteném Pierre Bérégovoy-ról. Mint Fejtő írja a proletárszármazású Bérégovoy öngyilkossága után „... mintegy villámfénynél, megvilágosodott a politikai színtér. A meglepett/megdöbbent nézők észrevették, hogy van olyan politikus is, aki komolyan veszi felelősségét a saját és mások tévedéseiért..." Mint Harsányi Iván idézi: Bérégovoy utolsó interjújában felelősnek minősítette magát „Franciaország politikai és gazdasági bajaiért". Mások — így Laurent Fabius (akkori) pártelnök — rámutattak arra, hogy véleményük szerint „... az igazságtalanság és az ót (Bérégovoyt) ért makacs támadások okozták ezt..." — Érdeklődésre tarthatunk számot — többek között — a Michael Foot-ról közölt írások. ,A munkásmozgalom történetírói" természetesen mindig kiemelkedően érdekes rovata az Évkönyveknek. E kötet e rovata különösen azért mert — a komoly történészi érdeklődésre feltétlenül számot tartó Margaret Cole, Rudé és Thompson mellett — a magyar Molnár Erik születésének 100. évfordulójára ebben a rovatban jelentek meg írások — Tofik Iszlamov kivételével — magyar történészek írásai, visszaemlékezései, értékelései. Molnár Erikről (elsősorban) az emberről és arról a történészről, aki két nehéz évtizedben töltött be vezető funkciót a magyar történésztársadalomban, elsősorban és közvetlenül a Történettudományi Intézet élén — gyakori miniszteri posztjainak ellátása mellett. A Molnár Erikhez közelálló (aspiránsa is volt) Borús József objektív, de a jó értelmű — amely szerintem azt jelenti, hogy sohasem hamisít és helytálló megállapításokat tesz — szubjektivitást (is) tükröző írásával kapcsolatosan nincs kritikai megjegyzésem. — Erényi Tibor cikke korrekt és tárgyilagos, elvileg világos és helytálló. Tofik Iszlamov írását — ő 1957 novemberétől ismerte személyesen Molnár Eriket — dicsérni lehet, beleértve ebbe természetesen a szubjektív elemeket, mozzanatokat is. Jemnitz János — helyesen — formálisan is kettéválasztotta mondanivalóját: 1. Személyes emlékekre (1958-tól ismerte jól, majd éveken át állt vele — „hivatalból is" — rendszeres kapcsolatban és 2. „Molnár Erik és a nemzetközi munkásmozgalom története" címmel. Mindkét írás komoly érdeklődésre tarthat számot. Az első íráshoz nincs is mit hozzátenni | (úgy igaz, ahogyan van), a második írás szakmailag és elvileg fontos, érdekes és megalapozott (a téma természeténél fogva az írás nem terjedhet ki Molnár Erik egész munkásságára.) Niederhauser Emil írása érdekes, nagyon őszinte — és tanulságos is. Niederhauser Emil ugyanis — lényegében ( — az egyetlen a szerzők közül (ez persze nem a más közelítésekből író szerzők hibája), aki Molnár Erik erényeiről és hiányosságairól egyaránt szól s higgadtan mérlegel. Molnár Erik az Intézet igazgatója volt, azé az Intézeté, ahol a szóban forgó időkben az írás szerzője teljesen méltatlanul elnyomott helyzetben volt. — A szerző megállapításai pro és konra — erények és hiányosságok — szerintem általában mind ténybelileg, mind elvi-tudományos szempontból helytállóak, akár a szakszerűség/tudományosság (egyfajta „dilettantizmus" és „igaz tudós alkat"), akár az emberi humánus integritás, akár (lényegében) a „dogmatizmus", bizonyos fokú „életidegenség" az, amiről i tömören, lényegretörően szól. Mindezen (érdemben) nem változtat egy-két kisebb tévedés, illetve néhány dolog nem-ismerete (utóbbi nem a szerzőn múlt). így: Molnár Erik 1957 előtt nem járt , az intézeti taggyűlésekre, később esetenként: igen; nemcsak olyan személyekkel nem harcolt, nem éreztette a rosszallását, aki(k) „nem akartá(k) megtanulni a marxizmust" (ez is igaz, persze), hanem olyanokkal szemben sem, akik őt nehéz helyzetében politikailag — kockázat nélkül — támadták (tehették: olyan volt „hivatalosan" az alkalom: „Molnár-vita" a párt által elrendelve és vezérelve, vö.: Lukács György, Déry Tibor, stb., hasonló vita). A Molnár Erik által tartott intézeti előadásokban a marxista klasszikusokon (és azok — említett — „olvastatásán") volt az igazi hangsúly, nem pedig „a marxista-leninista történelmi materializmus alapigazságaién. (Egy nem jelentós tényre kétféleképpen emlékezünk: a hetenkénti szemináriumi feldolgozásokat vezető „fiatalabb munkatársakéra nem emlékezem, csak egyre, de arra bizonyosan.) Abban teljesen egyetértünk, hogy 1956-ban Molnár Erik tisztességesen viselkedett. Börtönbe nem azért nem csukták, „mert talán — írja Niederhauser Emil — annyira életidegen volt", hanem — szerintem — azért, mert óvatosan (a szó jó értelmében) tartózkodó volt a lehetséges mértékben — ugyanakkor elveiből érdemben nem engedve — nyilván okulva fivére 1939-i moszkvai letartóztatásán, majd halálán. Az Évkönyv lényegében záró rovatáról, a „Könyvismertetések" rovatról csak annyit, hogy érdekes, hasznos munkákról, alapos, jó recenziókat tartalmaz. Végül egy megjegyzés (kérdés?) éppen az előzőekben írottakkal kapcsolatban: az egyes országok munkásmozgalma és a nemzetközi munkásmozgalom történetébe a magyar is beletartozik. Ezt a kötetek szerkesztői — általánosságban —mintha lényegében figyelmen kívül hagynák. Incze Miklós