Századok – 1995

Történeti irodalom - Tóth Ágnes: Telepítések Magyarországon 1945–1948 között (Ism.: Szabó A. Ferenc) III/755

757 TÖRTÉNETI IRODALOM ki hol tart az asszimiláció útján. A kérdés tárgyalását — a szerző interpretációjában — igazságtevés i kényszer szövi át. Ennélfogva meg sem említi Tóth Ágnes, mennyire súlyos magyarellenes, náci tevékenység folyt azokon a vidékeken, a Keleti-Mecsekben, a Volgységi Járásban, ahol a kitelepítés epicentruma volt. Ezzel kapcsolatban kellett volna szót ejteni a Nemzeti Parasztpárt németellenes politikájának indítóokairól. Ezek között nyíltan megfogalmazódott, hogy elsőbbséget kívántak adni az ún. magyar érdekeknek, ami az adott, fent vázolt helyzetben, amikor a németek mentesítése a nemzetközileg előírt intézkedések alól úgyis reménytelen volt, a párt politikájának szerves részét képezte. Kétségtelen, hogy egyes pártvezetők ezen a téren súlyos németellenes kijelentéseket is megengedtek maguknak (Kovács Imre, Darvas József stb.), ami csak látszólag vagy rövid távon segíthette a nemzeti érdek érvényesítését. Azt is tudjuk, hogy a párt vezetőinek egy része sváb házakat is kapott érdemei elismeréseként. (Pl. Veres Péter) Ezt az erkölcsi szeplőt már semmiféle történelmi magyarázat sem törölheti le róluk. Talán ezzel szemben kellett volna még bővebben szólni a nemzeti parasztpárti Bibó István érdemeiről. Ugyanis Tóth Ágnes a Bibó-életmű kiváló ismerője, mi több, ő kutatta fel és hozta nyilvánosságra a német kérdésben kifejtett páratlanul értékes, előrelátó és tiszteletreméltó hivatalnoki tevékenységének dokumentumait. Kár, hogy túl szerény volt, hiszen korábbi ez irányú forrásközléséből többet is átvehetett volna ebbe a kötetbe a megfelelő helyeken. Üjdonságértékűek a szerző adatai a tolnai svábságot ért atrocitásokra vonatkozóan. (60-62.; 121-122. old.) Megrázó sorokat olvashatunk ezekkel a törvénytelenségekkel és túlkapásokkal kapcsolatban. A magyar állampolgárságú németek korabeli szenvedésein semmiféle utólagos igazságtétel nem könnyíthet, mégis fontosnak tartjuk, hogy történeti munkákban is helyet kapjon, talán nem túl nagy szó a jelenségre vonatkozóan, a történelmi önkritika. Ezt azonban már a szerző előtt többen is megtették, ezért is láttunk volna több helyütt szívesebben árnyaltabb elemzéseket a végső soron a nagyhatalmak által egymásra uszított népcsoportok tragikus érdekösszeütközéséről. Azt sem domborította ki kellőképpen, hogy minden tévedése ellenére a magyar kormányzat maga vetett véget a formailag önkényes, de történelmileg nem egyértelműen megítélhető székely-telepítésnek. Már utaltunk arra, hogy a kérdésben érintett nemzeti parasztpárti politikusok indítékait elnagyolta. Ezzel kapcsolatos hiányérzetünk afölött, hogy Jócsik Lajos csehszlovák-magyar „lakosságcsere" ügyben kinevezett kormánybiztost csupán pártpolitikusnak tekinti, nem jelezvén széleskörű ismereteit a szlovák-magyar viszony terén. Jócsik e kapcsolatok egyik legjobb hazai ismerője volt, kiváló közgazdász, aki szaktanulmányokat is szentelt a kérdésnek! (Vö.: 95-99 . old.) Eddigi bírálatunkat inkább a kritikai megjegyzések uralták. Ideje, hogy szót ejtsünk a könyv egyértelmű erényeiről, új kutatási eredményeiről. Eduard Beneé 1945 májusi pozsonyi beszédének megkeresésével tovább erősítette azt a véleményt, ami szerint az egész kárpát-medencei kitelepítési mozgalomban meghatározó és kezdeményező szerepe volt a cseh politikusnak. (15. old.) Széles körben és okadatoltan tárgyal több korábban tabunak számító témát. Rámutat a pánszlávizmus-kommunizmus összefüggésre a világháború utáni európai viszonyok alakulásánál. (19. old.) Beépíti tudományos munkájába az eddig jobbára csak publicisztikai szinten pertraktált — nemzetiségi alapon történt — szovjet kényszermunkás-gyűjtő akciókat, amelyek során Kelet-Magyarországon elsősorban németeket, vagyis inkább német nevűeket, de sokezer magyart is rabságba hurcoltak. (Például Csonka-Beregben, amelyet egyébként megkíséreltek a Szovjetunióhoz csatolni az elragadott Kárpátaljával együtt.) Egészen új anyagot közölt a szerző a mosoni német kitelepítés lefolyásáról. (82. old.) Eleddig a szakirodalom jobbára csak a dél-magyarországi és a pestkörnyéki svábok kitelepítéséről értekezett. A monográfia a korabeli közigazgatási viszonyok megbízható ismeretéről tanúskodik. Az egymást sűrűn váltó hivatalok és kormánybiztosságok dzsungelében nem lehetett könnyű eligazodni, ugyanakkor a helyi közigazgatás és a központi szervek viszonya is új megvilágításba kerül a szerző érdeméből. Újdonsága a munkának néhány külügyi tényező (Gyöngyösi János, Kertész István) tevékenységének feltárása és dokumentálása. A telepítési kérdésben a legtávlatosabb álláspontot elfoglalt magyar szociáldemokrata mozgalom is megfelelő helyre kerül a könyvben. (48-49. old.) Ismeretes, hogy a szocdemek széleskörű nemzetközi tájékozottságuknak, és a szélsőséges politikai állásfoglalásoktól való távolmaradásuknak köszönhetően messzemenően eleget tettek az egész telepítési probléma-komplexum humánus kezelésének. A korábbi szakirodalom ezt csupán azzal szokta magyarázni, hogy „azért álltak a svábok pártján", mert a németajkúak között sok szakmunkás és bányász is volt.