Századok – 1995

Történeti irodalom - Tóth Ágnes: Telepítések Magyarországon 1945–1948 között (Ism.: Szabó A. Ferenc) III/755

756 TÖRTÉNETI IRODALOM eddigi ezt hangsúlyozó szakmunkák azonban nem elemezték jelentőségének megfelelően azokat a motívumokat, amelyek a magyar kormányzati tényezők, s a kitelepítést szorgalmazó pártok (MKR Nemzeti Parasztpárt) politikáját ezen a téren meghatározták. Abban Tóth Ágnes helyesen foglal állást, hogy az egész szörnyű kitelepítési hullám a nemzetközi politika mezejéről indult el, s a magyar politikusoknak nem volt lehetőségük arra, hogy megvédjék állampolgáraikat ettől a fizikailag és morálisan egyaránt embertelen sorstól. Nemcsak a jól ismert szovjet és csehszlovák kezdeményezést elemzi, hanem a jugoszláviai hasonló törekvéseket is számbaveszi. (21-23. old.) Mégsem talál szinte semmi mentséget sem a magyar kormányzati tényezők számára, pedig azok a körülményekhez képest, sokat tettek annak elkerülésére, hogy a kitelepítésektől megóvják Magyarországot. Még a kérdésben a szovjet elképzelésekhez hű kommunista párt is számtalan tanújelét adta annak, hogy tulajdonképpen helyteleníti ezt a megoldást. Ismeretesek Rákosi Mátyás próbálkozásai például a csehszlovákiai magyarok kitoloncolásának megakadályozására vonatkozóan. Mit lehetett tenni mégis a kialakult nemzetközi helyzetben, ha már ki- és betelepíteni kellett? Menteni a menthetőt, lehetőleg a legkevesebb szenvedést okozni a lakosságnak. Csökkenteni a kényszeremigráció arányait, kivonni azokat a lakosságcsoportokat a ránk oktrojált intézkedések hatálya alól, amelyeket csak lehetett. Ezeken túl mindmáig kissé szégyenlősen szólnak az elemzők arról, hogy a világháború magyarságra szerencsétlen végkifejlete miatt magyarok százezreit kellett befogadni az ismét szűkre vont határú országba. Ha már az állampolgárok egy része kényszerből — hangsúlyozzuk — el kellett, hogy hagyja az országot, akkor legalább a biydosókat, földönfutóvá letteket kellett mielőbb elhelyezni. Kétségtelen, hogy a magyar népelem kitelepítését abból a sanda szándéktól vezérelve kezdeményezték a vezető csehszlovák politikusok, hogy ez majd láncreakciót indít meg, s Magyarország sem maradhat ki a nagy nemzetközi népmozgásból, mert be kell fogadnia az elüldözött magyarokat. Nincs semmi elítélendő azon, ha egy állam politikusai, mérlegelvén cselekvési lehetőségeiket, állampolgáraik azon részét próbálják preferálni, amelyik menthető, amelynek szenvedései csökkenthetők, szemben azokkal, akikre vonatkozóan úgyis nemzetközi határozatok születtek. (V.o.: 50-51. old.) Mindazonáltal Magyarország a rákényszerített német kitelepítésnek csak ímmelámmal tett eleget, s végül a hazai németség kb. fele itthon maradhatott. A másik felének azonban csak egy részét rakták erőszakkal vagonokba, mert a nyugatra kerültek legalább egyharmada önként távozott a német alakulatokkal együtt, vagy a szovjet retorziótól általában tartva, vagy azért, mert a háború éveiben meggyőződéses nácivá, volksbundistává vált, s ezért konkrét felelősségre vonástól kellett tartania. A szakírók 1989 óta csaknem mindnyájan úgy tesznek, mintha az utóbbi jelenség nem is létezett volna a 40-es évek első felében. Tóth Ágnes ezen a téren korrekt, hivatkozik ezzel kapcsolatban Tilkovszky Lóránt kutatási eredményeire, de későbbi elemzéseiben mintha elsikkadna ez a motívum. (12. old.) A magyarországi németek nem kis része önként mondott le állampolgárságáról, s komoly mozgalom bontakozott ki németországi kitelepítésükre vonatkozóan 1939-40-ben, amikor a Harmadik Birodalom nagyszabású visszatelepítési akciókba kezdett elsősorban a kelet-európai, de például a dél-tiroli németek vonatkozásában is. Kevéssé ismert, hogy a bukovinai székely falvak lakóinak Bácskába telepítése ennek a mozgalomnak a hatására következett be. Miután a Bukovina lakosságának mintegy 10%-át adó telepes németséget Németországba szállították, az ottani magyaroknak sem volt tovább maradásuk. Sajnos ezzel a népcsoporttal kapcsolatban a szerző nem mutat megfelelő méltányosságot, empátiát. Kritikátlanul átveszi a korabeli források előítéletes megnyilatkozásait, csökkentértékűségükre vonatkozóan. (74. old.) Szerinte azért kellett a Tolna megyei rendőrséget megerősíteni, mert raboltak, fosztogattak. Bodor György szerint a helyi hatóságok több szolidaritást mutattak a svábokkal, mint a jött-mentnek tekintett székelyekkel. Nem említi azt sem, hogy korábbi bácskai letelepítésük természetesen a szerb lakosság érdekei ellen való volt, de azokat a történtek előtt csupán két évtizeddel azelőtt, első világháborús hadi érdemekért telepítették a bácskai magyar birtokosok elkobzott földjeire, vagy a jugoszláv tulajdonba vett, korábbi kincstári földekre. Lehetséges, hogy a földreform alkalmával azért sem jelentkezett több sváb földért, mert az adott helyzetben nem sok esélyt adtak maguknak, de arról sem szabadna megfeledkezni, hogy olyan tipikus telepesfalvakban éltek, ahol kiegyensúlyozottak voltak a földbirtokviszonyok. A statisztikai számbavételekkel kapcsolatban tájékozatlanságra vall, ahogyan az 1941 januári népszámlálás német nemzetiségi vonatkozásait értékeli. (47. old.) A nemzetiségi és az anyanyelvi kategória megkülönböztetését 1920 után az utódállamok kényszerítették ki a kérdésben, nem pedig olyan nemlétező magyar kormányzati elvárások, hogy meg tudják különböztetni,