Századok – 1995

Történeti irodalom - Páva István: Trianon – Belvedere – Hadbalépés (Ism.: Tilkovszky Loránt) III/743

749 TÖRTÉNETI IRODALOM támadás feltételezhetőségét, holott a megdönthetetlennek képzelt érveléssel szemben, miszerint Moszkvának, a szovjet kormánynak nem lehetett érdeke Magyarország provokálása, igen könnyen felvethető, hogy valamely határközeli szovjet repülőtérnek a magas politikához nem sokat értő s azzal nem törődő parancsnoka esetleg mégiscsak odasózhatott néhány bombát, ahová azt a katonai hírszerzés nem mindig megbízható jelentései alapján szükségesnek tartotta. Ennek ellentmondani látszik az az érvelés, hogy a kassai postahivatal, ahová a bombák főleg hullottak, nem jelenthetett katonai célpontot. De azt eddig még senki sem vizsgálta meg, hogy az a magyar katonai távkábel, amelynek Kárpátalja irányában való kiépítéséről a minisztertanács még 1940-ben határozott, pontosan hol húzódott, és hol voltak elágazásai, alközpontjai. A szerző amellett teszi le voksát, hogy Kassára szlovák vagy román gépek támadtak, s úgy véli, a románoknak lehetett legfőképp érdekük, hogy Magyarország is bekapcsolódjék a hadjáratba, mert különben míg az abban való részvételre nagy huzalommal azonnal felajánlkozott Románia sok vért veszíthet, addig a kívülmaradó magyarok tartalékolhatnák erejüket Dél-Erdély megtámadására. Ez a feltételezés azonban abban sántít, hogy az adott pillanatban németek, magyarok, szlovákok, románok egyaránt azt hitték, hogy a Szovjetunió leverése nem tart tovább hat hétnél; az arányos részvétel kérdése csak később, az elhúzódó háború folyamán vetődött fel. Az adott pillanatban érdemszerző rivalizálás folyt Románia, Szlovákia és Magyarország között a németek kegyeiért, e szempontból pedig éppen az volt a román, a szlovák érdek, hogy Magyarországgal szemben ők kerüljenek előnyös helyzetbe. Amíg a magyar kormány azon spekulált, hogy önkéntesek — (nemcsak az említett volksbundisták, hanem a nyilasok) — szabadcsapatai révén juttatja kifejezésre antibolsevista szolidaritását, hasonlóan ahhoz, ahogy a finn-szovjet ún. téli háborúval kapcsolatban tette, addig a románok és a szlovákok már reguláris haderejükből Eyánlottak fel, mire a magyar kormány úgy határozott, hogy nem maradhat le mögöttük, mert ezzel veszélyeztethetné esélyeit Hitler háború utáni Európa-rendezésénél. Történetírásunk komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy felszámolja a terminológiai zűrzavart, és megállapítsa: Magyarország nem üzent hadat a Szovjetuniónak, mint ahogy később Angliának, Amerikának sem, hanem a hadiállapot beálltát deklarálta. Miért üzent volna hadat, ha az akkori nagy példakép, Németország is hadüzenet nélkül támadott? A gyökerek valójában még messzebbre nyúlnak: a hadüzenet egyre inkább kiment a divatból, mióta meghatározták Genfben az agresszor fogalmát. Minden támadó azt hangsúlyozta, hogy ő csak az őt ért támadást torolta meg. A rossz megszokás azonban úgy látszik nagy úr: a szerző is gyakorta hadüzenetet emleget. A szerző szerint Magyarország nem maradhatott volna ki a második világháborúból akkor sem, ha 1941-ben nem lép be abba. A németek már akkoriban megszállták volna az országot, s élére bábkormányt helyezve, sokkal nagyobb áldozatvállalásra kényszerítették volna, mint amire 1941-ben önként vállalkozott, illetve amire 1942 tavaszán rászorították. De akkor sem álltak volna meg a szovjet csapatok a magyar határoknál, akkor sem méltányolták volna a béketárgyalásokon a magyar sorskérdéseket, ha Magyarország megőrzi semlegességét, szuverenitását. Ezek szerint teljesen értelmetlennek és feleslegesnek kell tekintenünk Bajcsy-Zsilinszky és mások harcát a független és demokratikus Magyarországért, az ellenállás, a háborúból való kibontakozás súlyos átmeneti áldozatokra is kész vállalásáért, egy jobb jövő reményében? Illúziókat természetesen nem lett volna szabad ezzel kapcsolatban sem táplálni, de valóban nem lett volna esélye egy szuverenitását akár súlyos áldozatok árán is megőrző, visszaszerző Magyarországnak méltányosabb elbánásra? S végül: lehet-e a hadbalépés vagy kívülmaradás, háborús részvétel vagy háborúból kiválás kérdésére adott, végeredményben „teljesen mindegy volt" értelmű választ még azzal az utalással is erősíteni — figyelmen kívül hagyva a 40-es évek végére teljesen új szituációt —, hogy végül is ugyanaz a társadalmi-gazdasági rendszer jutott osztályrészül Kelet-Közép-Európa valamennyi más országának, mint Magyarországnak? Talán érdemes apró észrevételeket is tennem a könyvben olvasottakkal kapcsolatban. így megemlíteném, hogy a megindult Szovjetunió-elleni hadjáratról kissé felületes azt állítani, hogy „mindjárt az első nap harcaiban kiütközött a sztálini birodalom nemzetiségeinek ellentéte". A szerző ugyanis ukrán és lengyel nacionalistákról, litvánokról, lettekről, észtekről beszél, tehát olyan területek népeiről, amelyeket a Szovjetunió csak az imént kebelezett be. Szóvá tenném továbbá, hogy a tárgyalt időszakban még ismeretlen volt a nagyköveti rangnak mai devalválódása a diplomáciában. A folyton berlini magyar nagykövetként emlegetett „halszemú" Sztójay épp úgy követ volt, mint a német kormány részéről Budapestre akkreditált Erdmannsdorff. A német nemzetiszocialista pártnak nem „népcsoportvezetője" volt Magyarországon, hanem a párt külföldi