Századok – 1995

Történeti irodalom - Páva István: Trianon – Belvedere – Hadbalépés (Ism.: Tilkovszky Loránt) III/743

748 TÖRTÉNETI IRODALOM — nem kételkedik, de az az érve, hogy ha a németek likvidálták volna őt, annak feltétlenül nyoma lenne az aktákban, nem meggyőző, hiszen éppen az ilyen természetű ügyekről nem szokás aktákat készíteni. Arra a kérdésre, hogy a mélyen vallásos Teleki hogyan követhetett el öngyilkosságot, a szerző igen emelkedett, de a keresztény felfogással aligha összeegyeztethető magyarázatot ad: „Nem elképzelhetetlen, hogy éppen vallásossága indította arra, hogy a legfőbb értéket, amivel rendelkezett, saját halhatatlan lelkét ajánlotta fel Istennek hazájáért." S ha már a Teleki halálán megrendült költőkről is szó esik, volt olyan is köztük, mint Győri Dezső, az „új arcú magyarok" poétája, aki keresű szemrehányásokkal illette Telekit, felelősnek tartva a nemzet sorsáért. Némileg sajátos, hogy amikor a magyar politika felelősségéről oly nehezünkre esik beszélnünk, mily szívesen mutatunk rá Anglia — egyébként sokban tényleges — felelősségére, attól kezdve, hogy szétrombolta a Monarchiát, hogy nem mutatott kellő megértést a trianoni következmények felszámolását célzó magyar revíziós politika iránt, hogy appeasement-politikájával szabad kezet adott Hitlernek. Ezek szerint Churchill Teleki demonstratív tettét, önfeláldozó halálát méltató szavainál többet ért volna, ha támogatja őt és ezzel megkíméli tragikus sorsától, hiszen még sokat tehetett volna a közös célért; tulajdonképpen Churchill a hitszegő politikus, mert nem tartotta meg ígéretét, hogy egy széket jelképesen fenntart Teleki számára a béketárgyalások asztalánál. Hogy ennek világosan megmondott feltétele az lett volna, hogy Magyarország tartsa magát távol a beavatkozástól, s a világháborúban őrizze meg semlegességét, arról nem esik szó. A könyv negyedik fejezete a Szovjetunió elleni hadbalépésig, 1941 júniusáig tárgyalja a fejleményeket, a Bárdossy-kormány alatt. Említi, hogy eredetileg Keresztes-Fischernek ajánlották fel a miniszterelnökséget, de ő elhárította magától ezt a szerző szerint — számomra érthetetlenül — „kétes értékű megtiszteltetést". Bárdossy Teleki feltételeit szem előtt tartva sikeresen hajtotta végre a délvidéki területvisszaszerzést, így tehát a szerző szerint „Teleki még halálában is tovább szolgálta nemzetét". A magyar csapatok nem ütköztek számottevő ellenállásba; Bajcsy-Zsilinszky nem hiába nevezte az egészet felesleges „operett hadjáratnak", nagyképű hadijelentésekkel. Még csak az sem igaz, hogy „csetnikek ártalmatlanná tétele nehéz és áldozatokat követelő feladat volt": az ágyúval lőnek verebet tipikus esete forog fenn, s résztvevő honvédtisztek jelentései zavarukban egymásra lövöldöző magyar katonákról tesznek említést. Az angol diplomáciai kapcsolatok megszakításánál nem történt több, s ezt az átmenetinek tartott következményt az elért revíziós siker fejében igazán érdemesnek tűnt vállalni. „Látta a nemzet Teleki politikájának helyességét" — írja a szerző. Nem lett volna azonban szükségtelen több figyelmet fordítani a könyvben arra, hogy a magyar vezérkar mellé a jugoszláv hadjáratot megelőzően rendelt Ilimer-féle német összekötő törzs működésének fennmaradása és állandósulása milyen szerepet játszott az ország lejtőre juttatásában, a Szovjetunió elleni hadjáratba s a világháborúba való belesodrásában. Ez a szerep a lényeges, nem pedig e törzs egy századosi rangban lévő tisztjének többször is említett fennhéjázó magatartása. Nagyon jónak találom a könyvben annak bemutatását, mikortól és hogyan lazul fel a Hitler-Sztálin paktum, s ennek jeleire Magyarország hogyan reagál; hogy miközben Hitler már javában készül a támadásra, sikerrel altatja el Sztálin éberségét. Mégis egy kicsit nagyzolásnak tűnik az olyan kijelentés, hogy a paktumban továbbra is bízó Sztálin végzetes hiedelmével szemben Magyarországon „még a Hangliban söröző asztaltársaságnak is biztos tudomása volt arról, hogy rövid időn belül a németek megtámadják az oroszokat". Helyesen fejtegeti a szerző, hogy német részről kezdetben nem számítottak Magyarország részvételére a Szovjetunió elleni támadásban, s tudatosan tartózkodtak az erre való felszólítástól, nehogy a magyarok jutalmat várjanak annak fejében, önként ajánlkozásukat azonban nemsokára már ösztönözték is. Az elhatározó magyar lépés megtételéhez azonban ezúttal épp úgy kívánatosnak tűnt egy provokáció, mint néhány hónappal ezelőtt a Jugoszlávia elleni fellépéshez. Az oroszoknak tulajdonított kassai bombázás szerepe — legalábbis az én szememben — némiképp az annakidején pécsi és szegedi célpontokat ért jugoszláv bombatámadáséhoz hasonló. A szerző méltán foglalkozik nagy figyelemmel a kassai üggyel kapcsolatos különféle feltételezésekkel. Kár, hogy az e kérdést sokoldalúan vizsgáló legfontosabb munkát, Borsányi Julián könyvét nem forgatta. Az orosz támadás lehetőségét nem zárja ki ugyan, de nem tartja valószínűnek; a Krúdy-féle jelentés, az Ujszászy-féle vallomás hitelességét, melyek szerint a német és a magyar vezérkar által megszervezett, orosz támadásnak feltüntetett provokáció történt, kétségbe vonja. Érdekes, hogy a pártállami évtizedek szolgaian szovjetbarátnak tartott történetírását éppen ebben a kérdésben nem gyanúsítja azzal, hogy dogmaszerűen tagadta, eleve kizárta a szovjet