Századok – 1995

Történeti irodalom - Páva István: Trianon – Belvedere – Hadbalépés (Ism.: Tilkovszky Loránt) III/743

744 TÖRTÉNETI IRODALOM kötelezték el az országot a tengelyhatalmak s különösen Németország iránt, s hogy szükségszerűen vezettek-e el 1941 júniusában a Szovjetunió elleni hadbalépésig, a második világháborúba való belesodródásig, — sokat vitatott nehéz kérdések. Páva István könyvének ez a témája. Tényanyagban semmivel sem gazdagítja a vonatkozó hazai és külföldi — ma már könyvtárnyi — szakirodalmat, amelyet örvendetesen széleskörűen, ha nem is hiánytalanul ismer. Használta, bár korántsem a tárgyalt évek egészére vonatkozóan, a magyar diplomáciai, külpolitikatörténeti iratpublikációk vaskos köteteit. Saját kutatást nem végzett, ha csak azt nem tekintjük annak, hogy belenézett az Országos Levéltárban — mint jegyzeteiből kitűnik — öt iratcsomóba, amelyek anyagára az eddigi történetírás is támaszkodott és idézett is belőle, vagy hogy a korabeli sajtó vizsgálata címén átnézte — mindössze — a Magyar Nemzet 1941 február-márciusi számait. Néhány kéziratot is említ forrásai közt, ezek közül Zsindelyné Tüdős Klára visszaemlékezései már többszörösen is megjelentek, mások többnyire a cserkészet témakörére szorítkoznak. Munkáját az jellemzi, hogy igen jó érzékkel válogat ki olvasmányaiból fontosnak vagy jellemzőnek tartott mozzanatokat, s ezekből formálja meg az összképet. Különösen olvasmányossá teszik könyvét a különböző emlékiratokból származó jellemzések a tárgyalt évek államférfiairól, politikusairól, diplomatáiról, katonai vezetőiről. Más kérdés, menynyire megbízhatók és találóak ezek a kétségtelenül igen érdekes jellemzések. A szerző igen fontosnak tartja könyvében a közelmúlt négy évtized magyar történetírása szellemiségének bírálatát. Megszívlelendők arra vonatkozó megjegyzései, hogy sokszor meglehetősen apodiktikusak a történész ítéletei, több empátiára volna szükség: utólag könnyű fölényes véleményt alkotni a történelem szereplőiről, akiknek gyakorta igen szorongatott és kevéssé áttekinthető bonyolult helyzetekben kellett dönteniük. Persze azért ehhez azt is hozzá kell tennünk, hogy a történésznek élnie kell a történelmi távlat és az időközben feltárult források adta lehetőséggel. Helyeselhető továbbá, hogy a szerző kontrollálni kíván történetírásunkban meggyökerezett állításokat, amelyek sokszor anélkül váltak közhelyekké, hogy helytálló voltuk igazán meggyőződéssé válhatott volna a köztudatban. Ezzel kapcsolatban mégis megjegyezném, hogy bizonyos káros tendenciák ellenére a sokat emlegetett négy évtized történetírása nem minősíthető a maga egészében „Magyarország bűnös voltát és agresszivitását hirdető történetírás" gyanánt, hacsak nem vonjuk kereken kétségbe annak jogosultságát és indokoltságát, hogy az elfogulatlan objektivitásra törekvő történész hátsógondolatok nélkül figyelmeztethessen történelmünk kritikát érdemlő mozzanataira. A könyv első fejezetében az Imrédy-kormány időszakának a témába vágó fejleményeiről van szó. A csehszlovák válságról, amelynek „megoldásába" Hitler bevonná az ekkor első ízben, mégpedig a Kárpátok vonaláig terjedő revíziós lehetőséggel kecsegtetett Magyarországot, ám annak vezetői óvakodnak veszélyes kalandba bocsátkozni. Hitlernek egyelőre be kell érnie az etnikai elv alapján hozott müncheni egyezmény adta szudétavidéki terjeszkedési lehetőséggel, a magyar igények sem terjedhetnek túl a magyar többségű felvidéki és kárpátaljai határmenti sávon, de erről is közvetlen tárgyalásokat kell folytatni Csehszlovákiával. A tárgyadások felvételének magyar részről támasztott előfeltétele — Ipolyságon kívül — természetesen nem valamiféle sátoraljaújhelyi gyártelep, hanem az ottani vasútállomás előzetes átengedése volt. A komáromi tárgyalások eredménytelensége folytán az eredeti elképzelések szerint a magyar ügyben is négyhatalmi döntésre került volna sor, de az angol-francia érdektelenség-nyilvánítás — s nem egyszerűen Hitler törekvése — következtében német-olasz döntőbíráskodás hozta meg a magyar revíziós politika első sikerét. Ezt az akkor még semmilyen oldalról nem kifogásolt fejleményt később, mikor Európa két ellenséges táborra szakadt, már a tengelyhatalmak melletti egyoldalú revíziós elkötelezettség számlájához írták. Mégis megjegyzendő, hogy amikor Anglia 1940-ben elismerte Benes londoni emigráns kormányát, magyar kérdésre hangsúlyozta, hogy ezzel korántsem foglalt állást a helyreállítandó csehszlovák állam határai tekintetében. Nem helyes tehát azt állítani, vagy feltételezni, hogy e lépés következtében a felvidéki magyar revízió eredményei eleve kétségessé váltak volna. Imrédynek a bécsi döntést követően arra tett kísérlete, hogy önálló magyar katonai akcióval szerezze vissza Kárpátalját, immár a maga egészében, meghiúsult a tengelyhatalmaknak az akciót letiltó felszólításán. Az ezzel is kapcsolatban kirobbant kormányválság tárgyalása több tekintetben pontatlan: az egyetemi ifjúság Imrédy melletti tüntetése nem volt spontán, hanem — saját bevallása szerint — Teleki szervezte; a kormánypártból kilépett ún. disszidensek igenis kormányképesek lettek volna; a csodaszarvas-emblémával indított Magyar Élet Mozgalom nem „az antiszemita fajvédelmet, a Führer-elvet akarta ötvözni az ősi magyar jelleggel", hanem — mint a „társadalomszervező" Kovrig Béla iratai tanúsítják — az Anschlusst megelőző években működött