Századok – 1995

Történeti irodalom - Páva István: Trianon – Belvedere – Hadbalépés (Ism.: Tilkovszky Loránt) III/743

745 TÖRTÉNETI IRODALOM osztrák Vaterländischer Front volt a mintája, s célja hasonló módon a parlamenti pártok helyett egy jobboldali tömegmozgalomra építése a kormánypolitikának. Az ismert módon végül is lemondatott Imrédy további útjára tett kitekintés teljesen megfeledkezik a szélsőjobboldali politika útjára tért volt miniszterelnök csak jóval később említett Magyar Megújulás Pártjáról és annak a magyarországi német befolyás igen fontos eszközévé vált Nemzetiszocialista Pártszövetségbe tömörüléséről a Pálffy-féle nyilasokkal, s mindössze „olyan csoportocska" élén említi, mint a szoyjetellenes hadjáratban részt vettek szélsőjobboldali szervezete, a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség (KABSZ). A második fejezet a Teleki-kormány időszakára tér át. Teleki végre szabad kezet kapott Hitlertől Kárpátalja önerőből történő birtokbavételére, összhangban azzal, hogy a cseh-morva területeket a német birodalom protektorátusként bekebelezte, Szlovákia pedig kikiáltotta függetlenségét: valójában a németek bábállama lett. Az az objektív tény, hogy — tetszik, nem tetszik — a Csehszlovákia feldarabolására készült hitleri „forgatókönyv" része volt Kárpátalja magyar visszaszerzése, nem nagyon hitelesíti a sokaktól, így a szerzőtől is vallott azon nézetet, hogy németellenes akcióról lett volna szó. Később is úgy utal vissza a szerző Kárpátalja magyar birtokbavételére, hogy azt a németek „lenyelték" csupán, de „elég bosszankodva". Ha nem is tartom elfogadhatónak ezt a németellenesnek feltüntetést, nem akarom kétségbe vonni, hogy a Csehszlovákia sorsába is beletörődő appeasement-politika, vagy a lengyel s akár a szovjet politika, még örülhetett is, hogy Kárpátalja nem német kézre került. De azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a világközvéleményben itt kezd megromlani a magyar politikáról alkotott kép, ekkor jelenik meg például angol sajtócikkekben, karikatúrákban a német sakál nyomában járó magyar hiéna. Mielőtt teljesen felháborodnánk a korabeli bántó beállításon, érdemes felidéznünk az egykorú tömör és jellegzetes magyar meghatározást a kárpátaljai akcióról: „dögre mentünk". Vagyis, hogy nem agresszió történt részünkről, hanem egy már leterített, többé nem létező állam gazdátlanná vált olyan területét vettük birtokba, amely történelmi jogcímen Magyarországot illeti. A nem élőre támadás, hanem a „dögre menés" taktikája, amely az agresszióban való részvétel ódiumát volt hivatott eleve kivédeni, játszott később, 1941-ben azonos szerepet a németek által már megtámadott, a horvát függetlenség kikiáltása révén felbomlott, megszűnt Jugoszlávia korábban Magyarországhoz tartozott területeinek birtokbavételében. A „dögre menés" elve és gyakorlata persze korántsem volt valamiféle egyedülálló sajátossága a magyar eljárásnak: a szerző igen helyesen utal arra, ha nem is ismeri úgy látszik a korabeli szakkifejezésnek számító „dögre menést", hogy a Szovjetunió is a német hadsereg által már leterített Lengyelországtól ragadta magához annak keleti felét 1939 őszén. A lengyel konfliktussal kapcsolatos magyar politika ábrázolása során a könyvben is szó esik a Hitlerhez intézett 1939 júliusi Teleki-levelekről, amelyek Csáky külügyminiszter általi visszavonásáról azonban nem bizonyítható, hogy Teleki tiltakozása ellenére történt volna. A lényeg az, hogy e levelek elérték céljukat: a magyar álláspont kifejezésre juttatását. Helyesen emeli ki a szerző annak jelentőségét, hogy Teleki nem volt hajlandó a Lengyelország elleni akcióban részt vállalni — (az, hogy a Lengyelországgal szövetséges, de meglapuló Romániát szívesen megtámadta volna, a szerző nem említi), — s érdeme szerint méltatja a német átvonulási igény elhárítását, a lengyel menekültek magyarországi fogadtatását. Mindezzel kapcsolatban egyenesen antifasiszta magatartást tulajdonít a magyar kormánynak, s elutasítja a magyar uralkodó osztály kollektív felelősségének vádját, amit azonban ilyen primitív formában azt hiszem senki sem képviselt a magyar történész szakmában. A szerző jól érzékelteti azt a megdöbbenést, amit az 1939 augusztusában kötött Hitler-Sztálin paktum keltett a magyar vezetőkörökben. Érdemes lett volna szólnia azokról az óvatos figyelmeztetésekről, amelyekkel magyar részről azonnal célozgatni kezdtek a németek előtt arra, hogy a paktummal igen kockázatos lépést tettek, a szovjet partnerben nem lehet megbízni. A magyar kormány számára különösen aggasztó lett az a körülmény, hogy hamarosan szovjet-magyar határ lépett az 1939 tavaszán oly nagy örömmel és várakozással fogadott lengyel-magyar közös határ helyébe. Kárpátalja veszélyeztetettségének érzése leküzdhetetlen volt, az új szomszéd megnyugtató nyilatkozatai és korrekt magatartása ellenére. (Helyesen utal a szerző arra, hogy a Kárpátaljára formált szovjet igény később, 1945-ben jelent meg nyíltan, amikor már ismét Csehszlovákia birtokában volt e terület, s a vele történt megegyezés folytán ragadhatta azt magához. Amikor majd a könyvben később sorra kerül a Szovjetunió elleni hadbalépés problematikája, az indokok közt nagyobb súllyal lehetett volna említeni a Szovjetuniónak a kárpátaljai határtól való eltávolítása szándékát, s utalni az ezzel kapcsolatban német részről Magyarországnak felajánlott