Századok – 1995

Történeti irodalom - Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon (Ism.: Máthé Gábor) III/729

731 TÖRTÉNETI IRODALOM A hivatkozott bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869:IV tc. valóban alkotmányos garanciát jelent a legislativa-executiva viszonyában. Ez az elválasztást (közigazgatás-igazságszolgáltatás) deklaráló alaptörvény az európai jogi értékeket hordozó törvények sorát gazdagítja. A bírói függetlenség, összeférhetetlenség kritériumainak normatív megfogalmazása a törvény előtti egyenlőség: a senkit illetékes bírájától elvonni nem lehet tétel törvénybeiktatása dokumentálja alkotmánytörténeti jelentőségét. A bírósági szervezet — az elvi tételt rögzítő törvény után is — csak fokozatosan épül ki. A szerző által ismertetett 1868. évi törvénykezési rendtartás a felsőbíróság (Curia) szervezetét és az eljárási jogot tartalmazza. A kötetben nevesített anyagi jogi szabályok csupán csak szemléltetésül szolgálhatnak, mivel az európai nagy kodifikációkat gazdagító kódexek készültek nálunk is a múlt század második felében (például kereskedelmi törvény!). Ténykérdés, hogy a bírósági szervezet és az eljárás szerepeltetése döntőbb, mivel szakmai közhely, hogy az anyagi jog, mindig az eljárás rendjén dől el. Megjegyezzük, hogy a bűnvádi eljárásról szóló törvény 1896-i keletű, míg az esküdtszékekről 1897-ben született törvény. Végezetül — hiánypótlásként említjük — a jogállam intézményrendszere non plus ultrajaként a végrehajtó hatalom bírói ellenőrzésének megteremtését. A közigazgatási bíráskodás a contra legem működő executiva olyan intézménye, amely az alanyi jogot sértő ügyekben, a törvényi taxatio szerint cassatorius (megsemmisítő), illetve reformatorius (érdemben megváltoztató) jogkörben jár el. Magyarországon a rendes bírósági szervezeten kívül egyfokozatú külön bíróságként a Közigazgatási Bíróság 1896-ban került felállításra. A magyar polgári államszervezet — a szerző végkövetkeztetésével összhangban — tehát a múlt század végére az európai jogállamokkal azonos szellemű és klasszikus értékeket hordozó intézményrendszerként épült ki úgy, hogy történeti individualitásával adekvát volt közjogi megítélése is. 4. Ennek az összhangnak a megbomlása fémjelzi a 20. századi magyar alkotmányfejlődést. Látványos stációi e folyamatnak az I. világháborút lezáró békeszerződések. Az európai és az atlanti politika kölcsönös mozgástereiben repedések keletkeztek, amelyek a II. világháború befejeztével törésvonalakká alakultak, s melyeknek egyenes következménye volt Európa nagyhatalmi státusának temetése, egy kettős világrend születésével. Pölöskei professzor rendkívül plasztikusan ábrázolja e bonyolult külpolitikai összefüggésrendszert, s ezen belül pontosan feltárja az államforma-változásokat, vizsgálja a Monarchia felbomlásának körülményeit és eredményeit, továbbá figyelemreméltó elismeréssel állít emléket a Nagy György nevével reprezentált köztársasági mozgalomnak. A szerző a koncepciózus politikatörténeti elemzések során többször szembetalálja magát államelméleti, jogfilozófiai problémákkal. Korrekt módon láttatja e hatalmi-államelméleti viszonyokat, s felhívja a figyelmet ,,a rendkívül nehéz történetírói feladatra ... a legitimisták és a szabad királyválasztók politikai elképzeléseinek pontos meghatározására". Valóban nem könnyű a feladat, ámde itt, igazán a jogfolytonosság a probléma. Az anyagi és az alaki jogfolytonosság dogmatikai kérdéseit a korabeli alkotmányjogtudományi irodalom néhány meghatározó képviselőjétől vett citátummal kívánta érzékeltetni. Ebben a témában igen tanulságosak még a jogtörténeti és a jelenkori bölcseleti tanulmányok. Pölöskei tartósan foglalkozik továbbá az államforma változásának kérdésével. Az államfői hatalom ideiglenes gyakorlásáról szóló törvény apropójára tárgyalja a monarchia felbomlásával aktualizálódott eckartsaui nyilatkozatot. A megújuló Szent-korona eszme Timon-Molnár interpretációjából nem ragadja meg az évszázados szerződéselmélet sajátosan újrafogalmazott továbbélése. Pedig ennek alkotmányjogtudományi jelentősége van. Hiszen a hatalom és a jog forrása a nemzet képlet — mutatis mutandis — az 1920. I. tc-nek a princípiuma. Azaz a nemzetgyűlés, mint a nemzeti szuverenitás letéteményese — a nevesített törvényben deklarálja kizárólagosságát. Ehhez a közjogi felfogáshoz kapcsolódik Molnár Kálmán interpretációja. Nevezetesen az országygyűlés tagjai egyben a Szentkorona tagjai és a hatalom forrásaként aposztrofált országgyűlés a királlyal együtt alkotja a Szentkorona misztériumát. A szerző ismertetésén túl talán nem érdektelen felhívni a figyelmet egy a témában máig egyedülálló alkotmányjogi tanulmányra, melyben Kovács István, a Szentkorona és az ideiglenes nemzetgyűlés kapcsolatáról értekezik. Álláspontja szerint az 1918. november 13-ával (Nyilatkozat) kezdődő közjogi interregnum az Ideiglenes Nemzetgyűlés szózatával, de iure pedig az 1946:1. tc-vel, a köztársasági államforma törvénybe iktatásával zárul le Magyarországon! E problematikát nagy gondossággal kívánta elemezni Pölöskei professzor. Az alkotmányjogi értékelésével mégsem tudunk mindenben azonosulni. Két témát külön is nevesítenünk kell. Az