Századok – 1995

Történeti irodalom - Pölöskei Ferenc: A köztársasági eszme története Magyarországon (Ism.: Máthé Gábor) III/729

730 TÖRTÉNETI IRODALOM központi hatalmat (kormányt) jelöl meg, amely az egységes Németország létrejöttéért munkálkodik. Azaz ennek a hatalomnak a kompetenciáját azok az ügyek képezik, amelyek a német államszövetség általános biztonságát és a közjólétet célozzák. Az analógia szempontjából a folyamat lezárását jelentő 1848. évi decemberi alkotmányos törvény pedig arról rendelkezik, hogy a minisztérium a német nép alaptörvénye szellemében született törvények szerint köteles eljárni. Mindezekből következik tehát, hogy az alkotmányos monarchiát és a polgári jogokat mindkét társadalmi átalakulásban törvényben deklarálták. Tehát nem kérhető számon a hatalmi ágak egyensúlyának a kérdése. Sőt éppen 1867 az, amire beérik az uralkodóval történő alku lehetősége és kiépülhet ennek szervezeti garanciális rendszere. Nálunk a nemzeti függetlenség és a politikai kompromisszum alkotmányos rendezésének igénye ugyan egybeesik, de alapvetően közjogi megkötésekkel. A magyar liberális nemzetállamok'alkotmányos monarchiát, majd a nemzeti függetlenséget 1848/49-ben csak deklarálni lehet, mivel az európai nemzetállamok szövetségi alakulása, a Habsburg-ház és a német államok viszonya csak közel két évtized múlva rendeződik, jut nyugvópontra. S csak ekkor nyílik lehetősége a liberálisok nagy nemzedékének megkötnie az alkut az uralkodóval, azt, ami elsősorban közjogi, s nem Gesamtbürgschaft indíttatású. Az alku a korona jogával, a történeti individualitás közös ügyekkel terhelt kompromisszumával jön létre. S amikor az uralkodó és a korona joga tisztázódik a népképviseleti (vagyoni cenzusú), főrendiházi, kétkamarás parlamenttel, valamint az ennek felelős minisztériummal, akkor fejeződik be Magyarországon az európai 1848. Nézetem szerint tehát 1848 és 1867 egységet képvisel, miközben a nemzeti függetlenségért vívott küzdelem évtizedei húzódnak és az alkotmányos állapot felfüggesztésre került. Ámde a század gazdaságilag aktív évtizedei a „Gesamtbürgschaft" érdekeit szolgáló új jogintézményeket, mint idegen jogot rákényszerítik a magyar társadalomra. A feudális intézmények lebontását ugyancsak deklaráló törvényeket — a közjogi függőség idején — ezek a jogszabályok realizálják. S az sem mellékes körülmény, hogy ezekben az években (1861) történik meg a régi magyar és az új külföldi jogintézmények összeegyeztetésének kísérlete. Az Országbírói Értekezlet munkája jó alapot szolgáltat a magyar polgári nemzetállam 1867 utáni jogi rendszerének kiépítéséhez. 3. Éppen ezekről az organikus kérdésekről értekezik a szerző a frappáns tömörségű, ,A jogállamiság a 19. sz. második felében" c. fejezetben. Értékelése kettős: egyfelől a kiegyezés és az alkotmányos monarchia korrelációit boncolgatja, másrészt, a szinte cáfolhatatlan meggyőződésévé érett nézetét hangsúlyozza. Nevezetesen: .Mindezek alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy 1867-ben Magyarországon ismét alkotmányos monarchia jött létre, annak ellenére, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia sajátos rendszeréből eredően a közös és a közös érdekű ügyek terén az uralkodói akarat érvényesítése számára nagyobb teret biztosított, sőt több vonatkozásban csorbát szenvedtek az 1848-as szentesített törvények is." S lényegében ez a látásmód jellemzi a kiegyezési mű politikai értékelését is. Tisztelve a szerzői álláspontokat, a fent kifejtett véleményünkhöz néhány kiegészítést fűzünk. A kiegyezés a korona joghatóságára (1723) alapozott önálló magyar állam és a koronázással közös uralkodó, mint más minőségben is megjelenő császár között kötött jogi kompromisszum, amelynek tartalma pontosan körülírt, a „nem korlátlanul parlamentarizált" közös ügyek terjedelmét illetően. A negatív formulából következik, hogy az összes többi ügy a magyar parlamentnek felelős kormányzatot illette. A közjogi aktus zárta le tehát az alkotmányos monarchiává válást. A jogállam intézményrendszerének kiépülését éppen a sajátos közjogi körülmények determinálták. A függetlenségi eszme hordozójaként ismert vármegyei önkormányzat és az országos önkormányzat azaz parlament közötti hatáskör mikénti rendezése volt az egyik alapkérdés. Nem véletlen, hogy 1848 lényegében érintetlenül hagyja a vármegyét, kivéve — a szerző által is ismertetett — szabad királyi városokról szóló törvényt. Ez a meghatározottság az alapja a parlamentnek felelős kormány és a területi közigazgatás szintjei közötti szabályozásnak. így a mindmáig „nélkülözhetetlen" középszint: a sajátos jogi tartalmat is kifejező törvényhatóság (vármegye, város képletében), illetve a különböző jogállású és fokozatú községi szervezet. Ami pedig a virilizmus intézményének megítéléséhez tartozna, csak annyit, hogy nem oldható meg a progresszió problematikájával. A liberális állam a tulajdon szentségét biztosítja a tulajdonnal, vagyonnal rendelkező polgár számára, lehetővé téve automatikus részvételét az önkormányzatban. S ez valóban módosul a két háború közötti időszakban a testületi önkormányzatok beépülésével, illetve az intézmény átmeneti, majd végleges megszüntetésével az 1918. évi Népköztársaság, illetve 1945 után a köztársasági államforma idején. A szerző a jogállam fogalmat széles értelmezési tartományban használja, ám jobbára a hatalommegosztás elvének érvényesülését érti alatta.