Századok – 1995
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A debreceni posztószövők legrégibb céhszabadalma I/63
68 PACH ZSIGMOND PÁL Hogy a debreceni lanifexek is ezt a posztófajtát állították elő, szabadalmuk szövege egyértelműen bizonyítja. Az alap-oklevél — bevezető mondatai után, amelyekre még visszatérünk — előbb a céhbe való belépésük feltételeiről szólt;33 majd a céhbeli mesterek köréből nyolc tisztes férfiú megválasztásáról rendelkezett, akiket bíráskodási teendőkkel, valamint a posztókészítmények méreteinek ellenőrzésével bízott meg. Az utóbbit így fejezte ki: félhavonként kötelesek — „revidere et ...illospannos griseos... ostendere communitati" —,az elkészült szürkeposztókat felülvizsgálni és a céhközösségnek bemutatni. Amint a debreceni gyapjúművesek termékei, úgy kihágás esetén járó büntetésük is azonos volt erdélyi szász szaktársaikéval: a hiányos méretű posztóvéget elkobozták (Debrecenben olyan módon, hogy fele a közösséget, másik fele a földesurat illette). Sőt a debreceni céhlevél a posztó „igaz" méreteit számszerűen is meghatározta: a vég hossza 44 rőföt (ulnas) tegyen ki, szélessége 6 1/2 pászmát (septem in medio .. .pazma), azaz fonalköteget tartalmazzon. (Arra nézve, hogy ez a pászma-köteg hány fonalból állhatott, következtetésre alkalmas forrásadatot nem leltünk.)34 A posztóvég méreteinek írásba foglalásával a debreceni oklevél jócskán megelőzte az — általunk ismert — erdélyi rendelkezéseket. Ott csak az 1556. évi kolozsvári országgyűlésen elfogadott árszabályzat (limitáció) közölt számszerű meghatározást: „a griseus hossza 40, szélessége másfél ulnát tegyen ki, és legyen rajta a hely és a készítő pecsétje".3 5 Eszerint Debrecenben valamivel hosszabbra szőtték a szürkeposztóvéget, mint később Erdélyben. A különbség a fentiekből adódó 4 mértékegységet is meghaladta, ha az ulna szón a debreceni céhlevél csakugyan rőföt értett, és nem kurtább mértéket: singet. Az erdélyi szabályzat bizonyosan az utóbbit.36 A debreceni oklevél még két ízben tett említést kifejezetten szürkeposztóról. Miután a céh tagjai számára (qui in magistratu et societate eorum existant) kizárólagos jogot biztosított a helybeli piacon való gyapjúvásárlásra, hasonló szabadalomban részesítette őket a posztóeladásban is. A céhen kívülálló személyek csak egész végekben vásárolhattak tőlük pannos griseos árusítás céljából; s ha a vásárolt posztót „metszeni szándékoztak" (incidere nitentur) — vagyis nem végszámra, hanem a véget feldarabolva, kisebb tételekben, rőfszámra akartak kereskedni vele —, ezt csak a városon kívül (non in medio suo, sed in alio loco) tehették. A debreceni piacon tehát szürkeposztót kicsinyben csak maguk a helybeli mesterek árusíthattak, akik így nemcsak posztószövők voltak, hanem posztómetszők is lehettek. A posztómetszés rendjének ilyen szabályozása teszi érthetővé az alap-oklevél bevezetésének azt a nehézkesen fogalmazott mondatát, amely szerint „...qui magistratu in arte textoria utpote pannorum scisorum ordinatorum sunt, in securitate vera... haberentur": azok, akik mesterséggel (céhtagsággal) bírnak a szövőművességben csakúgy, mint a rend szerint való posztómetszésben, igazi biztonságban részesüljenek.3 7 Az ilyen rendszabály egyáltalán nem ment ritkaság számba: a kicsinybeni eladást gyakran korlátozták hasonló módon más városokban (s a posztón kívül más árucikkekre vonatkozóan) is, a helybeli kézművesek és kereskedők piaci érdekeinek védelmében. A debreceni oklevél keltével csaknem egyidejűleg, 1397-ben, a nagyszombati és trencséni polgárok kérésére tiltotta meg Zsigmond király az idegen kereskedőknek, hogy posztót rőfökre metszve (cum ulnis seu brachiis scindendo) áruljanak e városokban és környékükön, és csak az
