Századok – 1995
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A debreceni posztószövők legrégibb céhszabadalma I/63
A DEBRECENI POSZTÓSZÖVÖK CÉHSZABADALMA 2. 67 Hogy az alap-oklevél — amelyet a város földesurai: Monaki Sándor mester és a birtokszerző Debreceni Dózsa nádor fiági leszármazottja, László2 5 bocsátottak ki — nem 1395-ben, hanem néhány évvel később: J39S-ban kelt, és ezt az oklevelet nem Szapolyai János erősítette meg 1513-ban és 1540-ben (ahogy Szádeczky Lajos céhlajstroma nyomán2 6 Györffy vélte), s nem is Duskás István főbíró valamikor a 16. század végén (ahogyan Kring gondolta), hanem Dámján fia Lőrinc debreceni bíró már 1440-ben (miként Szűcs ismertette), abból a forráspublikációból tűnik ki, amelyet a Zoltait követő helytörténész-nemzedék tudós képviselője, Balogh István tett közzé a Déri Múzeumban őrzött becses céhemlékről, az intézmény 1937. évi Evkönyvében.2 7 Balogh a szabadalomlevelet, Szűcs és Zoltai eredeti felfogását követve, maga is a helybeli gubacsapó céhnek tulajdonította, de a — gyenge latinsággal, döcögősen fogalmazott, nehezen olvasható, a pergamenlap hajtásánál teljesen eltörlődött — oklevél szövegének gondos közreadásával lehetőséget nyújtott arra, hogy a nevezetes forrást részletesen elemezzük és értelmezzük.2 8 Először is egyértelmű választ lehet találnunk benne arra a kérdésre: milyen mesterséget űztek a szóban forgó debreceni kézművesek? Az 1440. évi szövegrész a magistri lanifices kifejezést használta azoknak a személyeknek a megjelölésére, akik Pogány Balázs nevű bírájuk (judex universorum magistrorum lanificum) vezetésével szabadalomlevelük átírását kérték a város bírájától. Ugyanezt a kifejezést ismételte meg az átírás záradéka is. Ez arra emlékeztethet bennünket, hogy szintén lanificesnek — szószerint gyapjúműveseknek — nevezte az egyik iparág művelőit az erdélyi szászok 1376. évi céhszabályzata is, amelyet Lajos király engedélyével a hét szász szék adott ki a területén lévő és leendő kézműves céhek számára. Szabályzatuk (mint a többi mesterség esetében is) megállapította a céhtagságért fizetendő díjukat és természetbeni kötelezettségeiket, majd azzal folytatta, hogy ha valaki közülük az „illő" hosszúságot vagy szélességet el nem érő posztóvéget „igaz" posztó gyanánt adná el, az ilyen posztó teljes elvesztése legyen a büntetése.29 Az erdélyi szász gyapjúművesek tehát valamiféle posztót készítettek. Hogy milyen posztófajtát, azt Hunyadi János egyik okleveléből tudjuk meg, amelyet 1444-ben (tehát a debreceniek szabadalmának megerősítésével csaknem egyidőben) mint erdélyi vajda adott ki. Az oklevél többek között a Brassóban lakó gyapjúművesekről szólt, akiket részletesebben is körülírt: lanifices seu laboratores pannorum griseorum. A Brassó város tanácsához intézett iratból az is kiderül, hogy a szóban forgó iparosok nem tartották be az 1376. évi céhszabályzat rendelkezéseit: sok szegényember panaszkodott rájuk, hogy a szürkeposztót nem „igaz" szélességben és hosszúságban szövik, és nem „szabadon a piacon", hanem otthon árusítják.3 0 Ezért a vajda szigorú büntetés terhe mellett úgy rendelkezett, hogy ezentúl nullus lanificum seu laboratorum pannorum griseorum se merje termékét eladni annak a városnak vagy helységnek a pecsétje nélkül, ahol ezeket a posztókat készíteni szokták. Azt is meghagyta, hogy a posztó méreteinek ellenőrzésére küldjenek ki egy szavahihető esküdtet „in omnibus locis et civitatibus, ubi huiusmodi panni grisei laborantur",31 — A Brassóban és más szászföldi helységekben lakó gyapjúművesek tehát szürkeposztót készítettek.3 2
