Századok – 1995
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A debreceni posztószövők legrégibb céhszabadalma I/63
64 PACH ZSIGMOND PÁL seus nevezetű posztófajtán is külföldről behozott árut kell értenünk,7 addig a 14. századi említések mögött már joggal gondolhatunk hazai termékre is.8 Fennmaradtak ugyanis olyan forrásadatok, amelyek kétségtelenné teszik, hogy a szürkeposztószövés ez időre már Magyarország egyes vidékein is kifejlődött, és árutermelő jelleget öltött. Amikor a nagybirtokos Szentgyörgyi-család két tagja 1333-ban megosztozott a Pozsony-megyei Csütörtökhely birtokán és vásáijövedelmén, az osztálylevél a piactér egyik oldalán helyet foglaló árusok között a textores pannorum griseorumot is felsorolta. Hozzátette, hogy az a fa, amelyre a szürkeposztót szárítás céljából ki szokták feszíteni (a posztóanyagot ugyanis kallózás után, rámára feszítve, szabad levegőn szárították)9 a piactér másik oldalán van; bizonyos tehát, hogy magában az oppidumban lakó posztószövőművesek vitték vásárra a terméküket.10 Mi több: a Tiszántúl gyorsan fejlődő szabadalmas mezővárosában, Debrecenben a szürkeposztókészítők a 14. század végén már céhbe tömörültek, ami itt az iparág korábbi évtizedekre visszanyúló előzményeit bizonyítja. A debreceni céhlevél különös figyelmet érdemel. Nemcsak azért, mert egyike a céhalakulás legrégibb magyarországi emlékeinek, hanem azért is, mert „utóélete" nem volt híján tanulságos fordulatoknak: fölöttébb eltérő értelmezések fűződtek és fűződnek hozzá — és a debreceni céh későbbi szabadalmaihoz — történeti irodalmunkban. Ez okból talán külön fejezet is megilleti a szövőipar hazai történetének tárgyalásában. 1. A debreceni céhlevélről egy történeti érdeklődésű helybeli orvos, Segesvári István tett, tudomásunk szerint, először említést városának múltjáról a 19. század elején írt munkájában, amelynek kéziratát a városi levéltár őrizte meg.1 1 Ebből merítette a fontos adatot a jogtanár Szűcs István: ifjabb korában a hazai pozitivista jogbölcselet egyik előfutára, utóbb Debrecen történetének első tudományos igényű monográfusa;1 2 1870-71-ben napvilágot látott háromkötetes műve mindmáig alapozó jelentőségű a kutatás számára. A mű I. kötetében a város „küléletének" alakulásáról, ennek során Zsigmond 1405. évi városi dekrétumáról és Debrecennek egyidejűleg adott városi kiváltságleveléről szólva, Segesvári kéziratára való hivatkozással, Szűcs István a következőket írta: „Az 1395-dik évi Judica (húsvét előtti második) vasárnap előtti hatodik napon kelt szabadalomlevelökben Monaki Sándor és Dusa László mesterek, mint Debrecennek akkori hűbérurai, a debreceni szűr-vég-szövőknek szép szabadalmakat engedélyeztek, melyeket későbben 1440-dik évben, Miklós-nap előtt harmad nappal, azaz december 4-kén Lőrinc a Demjén fia — mint debreceni bíró, tanácsával egyetértve — megerősített". E-gyébiránt — tette hozzá Szűcs — „leányági rokonságnál fogva" Monaki Sándor is ahhoz a Dusa-[Dózsa-] családhoz tartozott, amely Károly Róbert adományából lett a vidék leghatalmasabb birtokosává; a család férfiága a 15. század elején halt ki.1 3 — Ugyanebben a kötetben a város „beléletének" tárgyalása során is kitért az oklevélre: „A tímárcéh szabadalmával [amelyet egy 1555-ben kelt írat több mint kétszáz évesnek állított] régiség tekintetében szinte egyidejű a szűr-vég-szö-
