Századok – 1995

Közlemények - Erős Vilmos: Historia Regnum – Historia Populum. A Szekfű–Mályusz vita kialakulása III/573

A SZEKFŰ-MÁLYUSZ VITA KIALAKULÁSA 587 magyar uralkodók a középkorban, bár természetesen szó sem lehetett tudatos nemzetiségi-kisebbségi politikáról, mégis — ellentétben a szláv és germán népek egymással szembeni véres leszámolásaival — a beköltöző nemzetiségekkel szemben türelmes, csak a természetes, békés asszimilációra törekvő nemzetiségi politikát folytattak, s ennek jegyében számukra széleskörű autonómiákat biztosítottak. Szekfű szerint ezt a politikát először Szent István képviselte s ezért, jellegzetes szellemtörténeti frazeológiával, „szentistváni szellemű"-nek nevezi azt. „Szent Isván — olvashatjuk »A szentistváni állam« című tanulmányban — ma is még a magyarság egyetlen mitikus törvényhozója, s minden helyeset és célszerűt, amit életünkben találunk, ma is szeretünk reá, a kútforrásra visszavinni. A régi magyar berendezkedés tényleg ilyen külön nemzeti életet biztosított a nemmagyar népeknek az ország határain belül, s e külön életnek lehetőséget azon keresztény szellemű koncepció adott, amelyet Szent István valósított meg nálunk és mint saját berendezkedését ajánlotta fia és utóda figyelmébe. Ennyiben joggal nevezzük az egészet »szentistváninak«."35 Szekfű szerint azonban a magyarságnak ez a „politikai érzéke" nem csak Szent István idejében, hanem az egész további magyar történelemben megnyilvánult (ez biztosította a magyar állam integritását), csúcspontját pedig az 1848-as nemzetiségi törvényben, Kossuth dunai konföderációs tervében, de főként Eötvös illetve a második liberális nemzedék által alkotott 1868-as nemzetiségi törvényben érte el. A dualizmus későbbi időszakában azonban paradox módon — ismert gondolat a „Három nemzedék"-ből — éppen a liberális szellem miatt e törvény nem valósulhatott meg, sőt vad sovinizmusba csapott át, aminek eredménye a trianoni tragédia lett.3

6 Ismeretes, hogy Szekfű e felfogásának egy szerinte sajátosan magyar nemzetfogalom volt az alapja, mely a francia és a német nemzetfogalommal szemben alakult ki. A francia felfogást Szekfű azért utasította el, mert a nemzetet nem lelki, erkölcsi, hanem politikai közösségnek tekintette, mely a nemzeti határokat igyekezett az állam határáig kitolni, nem ismerve el a nemzeti kisebbségek autonómiáját; sőt azok (akár erőszakos) asszimilációjára törekedett. A népiség (Volkstum) fogalmán alapuló német nemzetfogalom ezzel szemben a vér, a leszármazás és a nyelv közösségére apellált, melynek értelmében minden német, éljen bármely állam területén is, a nagy német nép közöségéhez tartozik s ezért nem az illető államnemzettel való asszimilációra, ellenkezőleg, „népi közösségének", „népi egyéniségének" megőrzésére, azaz a disszimilációra kell törekednie. E nemzetfogalom az első világháború után vált prepotenssé a németség körében, nyilvánvalóan annak okán, hogy a párizsi békeszerződések következtében németek milliói kerültek a német állam határain kívülre. Szekfű szerint a magyarság számára ez a népi nemzetfogalom is elfogadhatatlan, mert eltekintve attól, hogy a hazai német kisebbség disszimilációs törekvései a német (aktuálisan hitleri) érdekek behatolását szolgálnák, a nemzeti kisebbségek disszimilációjára való törekvés a történelmi, Szent István-i Magyarországra való igényünk diszkreditálását is jelentené. „Mi itt a Duna völgyében — úja Szekfű —, az ősi magyar birodalom örököseként mérhetetlen hanyatlásunkról tennénk tanúságot, ha csatlakoznánk ehhez a felfogáshoz: elárulnék múltunkat, eladnók rossz kufárokként jövőnket,