Századok – 1995
Közlemények - Erős Vilmos: Historia Regnum – Historia Populum. A Szekfű–Mályusz vita kialakulása III/573
588 ERŐS VILMOS ha lemondanánk arról a történeti magyar államfogalomról, mely békén, védőleg fogott össze egy évezreden át a magyarral együtt annyi más nem magyar nemzetiséget! A népiségfogalom, mint államalkotó és határozó tényező alkalmatlan e térségben, földrajzi, gazdasági, kulturális tények százai és ezrei mondanak neki ellent."3 7 Mályusz Szekfű nézeteit ismét a Századok hasábjain támadta meg, ahol a Szent István évet követően, 1939-ben jelent meg „A középkori magyar nemzetiségi politika" című két részes tanulmánya.3 8 Hozzá kell tenni azonban, hogy Mályusz a magyarság és a nemzetiségek viszonyával már korábban is foglalkozott, pl. a „Geschichte des ungarischen Volkstums" című, 1932-ben készült művében, ahol Szekfű nézeteihez hasonlóan szerinte az Arpádházi királyok türelmes nemzetiségi politikát folytattak. Véleménye — mint ezt a Szekfűnek válaszként szánt, „Az egynyelvű ország" című, 1941-es tanulmányában kifejti — 1937 körül változott meg, s az egyetemen megkezdte a középkori magyar „néptalaj" majd a középkori magyar „kultűrtalaj" témakörét taglaló előadásait. Ebből nőtt ki a Szekfű ellen írt munka valamint pl. jr A magyarság és a nemzetiségek Mohács előtt" című, a „Magyar Művelódéstörténet"-ben napvilágot látott tanulmánya.3 9 Mályusz cikke bravúrosan használja fel a korábban már csaknem egy évtizeden keresztül kifejlesztett település- és népiségtörténeti módszerét s fő mondanivalója, hogy — Szekfű, Deér József vagy Joó Tibor szellemtörténeti felfogásával tökéletesen ellenkezőleg — az Árpádok nemzetiségi politikáját nem a nemzeti kisebbségekkel szembeni türelem, a kisebbségi autonómiák valamely katoli- ' kus toleranciából következő pártolása, hanem éppen a nemzetiségek tudatos aszszimilációjára, sőt beolvasztására való törekvés jellemezte. A népiségtörténettel akkor már behatóan foglalkozó historikus szerint ennek legfőbb bizonyítéka, hogy királyaink a nemzetiségeket nem egy tömegben, hanem diffúz csoportokban te- ( lepítették le, hogy könnyebben asszimilálódjanak a magyarságba. Erre pedig az szolgált bizonyítékul, hogy a nemzetiségek településeinek nevei — Olaszi, Németi, { Horváti, Csehi, stb. — magyar nevek, ez pedig csak úgy volt lehetséges, hogy környezetük magyar volt. A nemzetiségek persze ezzel szemben, „népiségüket" megőrzendő, inkább egy tömegben, zártan szerettek volna letelepedni s ennek alapján írja Mályusz: „Az elnevezésekből az is bizonyos, hogy egyetlen telepnél nem tettek ki többet a magyar vidékeken gyökeret verő népelemek. Ha ugyanis tömegük elengendő lett volna egész táj benépesítésére, lakóhelyeik, zártságuk következtében, a köztük kialakult helyneveket viselnék, amint azt az északnyugati felvidék tótsága, vagy Erdélyben a szászság körében találjuk. Bizonyosra vehetjük, hogy a Magyarországba beköltöző egyes népelemek szívesebben maradtak s éltek volna egy csoportban, mint egymástól elszakítva, megyényi távolságokkal elválasztva, idegen környezetben. Feltétlenül könnyebb lett volna számukra az élet, ha a messzi idegenben egymáshoz bújva tölthetik azt el, hagyományaikat ápolva, mint ma mondanók, népiségüket megőrizve."4 0 (Az én kiemelésem — E. V) Mályusz tanulmányának másik nóvuma, hogy az Árpádoknak a nemzetiségekkel kapcsolatos, fent vázolt politikáját a magyar társadalomfejlődéssel hozza összefüggésbe. Ismeretes, hogy historikusunk már a harmincas évek elejétől, az
