Századok – 1995
Tanulmányok - Balogh Sándor: Erdély és a második világháború utáni békerendezés (1945–1946) III/535
540 BALOGH SÁNDOR Az internálások és az erőszakos „toborzások" tekintetében 1946 nyarára-őszére oldódtak meg nagyjában a problémák. A Romániában élő magyarság talán legfájóbb sérelme az állampolgársággal volt kapcsolatos. Az 1945. április 2-án kelt 261. sz. törvény elvben azoknak az észak-erdélyi lakosoknak ismerte el a román állampolgárságát, akiknek a második bécsi döntés napján, vagyis 1940. augusztus 30-án Romániában állandó lakhelyük volt, és akik az akkor érvényben levő jogszabályok értelmében román állampolgárnak minősültek. A törvény azonban ténylegesen a fentebbiek közül sem ismerte el a román állampolgárságot azoknál, akik időközben „optálás útján" szereztek vagy kérelmeztek más állampolgárságot, illetőleg olyan állam hadseregében vállaltak önként katonai szolgálatot, csatlakoztak annak valamely katonai vagy félkatonai alakulatához, amellyel Románia hadiállapotban volt. A szóban forgó törvény végrehajtási utasítása tovább bővítette az állampolgárságtól való megfosztás eseteit. így azok is elveszítették román állampolgárságukat, akik az ellenséges hadsereg, közelebbről a magyar vagy a német hadsereg visszavonulásakor elhagyták Észak-Erdély területét. A fentebbiek alapján elveszítette román állampolgárságát 100 000 délerdélyi magyar, akik 1940. augusztus 30-ika után menekültek vagy költöztek Észak-Erdélybe. De hasonló sors várt arra a 200-300 000 magyar nemzetiségű lakosra is, aki a katonai kiürítéskor távozott el Észak-Erdélyből.3 1 A törvény és a végrehajtási utasítás teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy a félkatonai „Levente"-szervezetnek minden 12. évét betöltött fiúgyermek kötelezően tagja volt, akik az esetek többségében zárt alakulatban voltak kénytelenek elhagyni lakóhelyüket, azokkal a polgári személyekkel egyetemben, akiket szintén erőszakkal evakuáltak. Emellett kétségtelenül sokan a hadszíntértől és a vele járó eseményektől való félelmükben menekültek el. Az optálást illetően az volt a tényleges helyzet, hogy a magyar és a román kormány megbízottai, bár több ízben is tárgyaltak erről, de nem jutottak közös nevezőre egymással, vagyis optálási egyezmény egyáltalán nem jött létre.3 2 Igaz, az érintettek esetenként a román hatóságoknál lemondtak az állampolgárságukról, amit azok készséggel elfogadtak, sőt a második bécsi döntés után plakátok újtán is optálásra szólították fel a magyar nemzetiségű, de román állampolgárságú lakosságot. Ezt az egyoldalú román akciót természetesen nem lehetett optálásnak tekinteni. 1940. augusztus 30-a után a trianoni Magyarországról több 10 000-en költöznek, helyesebben költöztek vissza Észak-Erdélybe.3 3 Az 1945. január 20-iki magyar fegyverszüneti egyezmény — ismeretesen — kizárólag a fegyveres szervezetek és a közigazgatás visszahívás ára-visszavonás ára kötelezte az Ideiglenes Nemzeti Kormányt. Ennek ellenére a román hatóságok csak azoknak a személyeknek a jelenlétét kívánták tudomásul venni, akiknek szerintük vitathatatlan volt a román állampolgársága.3 4 Az észak-erdélyi magyar nemzetiségű lakosság többi részét a helyi román hatóságok — a Belügyminisztérium utasítására — 1946 márciusában felszólították, hogy a folyó hónap 31. napjáig szerezze be „utazási igazolványát" Svédország bukaresti követségén, amely akkor Romániában a magyar érdekeket képviselte.3 5 Az állampolgárság körüli bizonytalanság a második világháború utáni években is azzal a következménnyel járt persze, hogy a nem román állampolgárságú magyarok nem juthattak álláshoz,
