Századok – 1995
Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3
A HONFOGLALÓ MAGYAROK ÉLETMÓDJÁRÓL 51 van.21 7 Ha tömegesen vándoroltak volna el László és Kálmán királyok korában faluközösségek eredeti lakhelyükről azért, hogy új földeket törjenek fel a földművelés számára, a királyi tanács nagyfokú rövidlátásról tett volna tanúbizonyságot, illetve más törvénycikkeivel ellentétesen cselekedett volna, ha ezeket a földművelést terjesztő (és nyilván keresztény) népeket visszaparancsolta volna eredeti lakhelyükre. Mindent egybevéve nem látjuk igazolhatónak Szabó István álláspontját, s így László és Kálmán fentebb idézett törvénycikkeiben a legelőváltóvándorló életmód megnyilvánulásait kell látnunk. Roppant valószínűnek kell tartanunk, hogy ez az életmód a 880-as évekbeli (és nagyjából a 10. század közepéig tartó) „fénykora" után fokozatosan visszaszorult, annak függvényében, ahogyan a magántulajdon terjedésével összeszorultak a legelők, elvesztették szabadságukat a szabadok, ennélfogva — vagy ettől függetlenül — megfogyatkozott vagy éppen elfogyott lóállományuk. A rendszer azonban a 11. század végén is élt, sőt azt gyanítjuk: csökevényes formában még Freisingi Ottó leírásában is ez a legelőváltó-vándorló életmód nyert megörökítést. A „nomadizálás" nem csupán intenzitásában, hanem kiterjedésében is visszaszorult a 9. század végétől eltelt negyed évezred alatt. Az egyházi, a világi magán-és a királyi birtokok földművessége különben is — térbeli kiterjedésével arányban — határt szabott a legeltetésnek. Valószínű, hogy egyre kisebbre szűkült a változó téli és nyári szállás közti távolság. Fentebb már utaltunk arra, hogy GyörfTy György a Kárpát-medencében a 10. században — a mongol főemberek folyó menti nomadizálásának mintájára — a magyar társadalom vezető rétegének mozgó udvaraival számolt.21 8 Ezzel az elmélettel szemben, röviddel megszületése után, már Fügedi Erik kifogást emelt, elsősorban amiatt, hogy olyan klimatikus különbségek a Kárpát-medencén belül, amelyek a nyájak távoli pontok közti mozgatását indokolnák, nincsenek.21 9 Miközben e sorok írója is elutasította ezt az elméletet,22 0 legújabban Fodor István részesítette kritikában GyörfTy felfogását: „a különösen száraz kazah pusztákon a téli és nyári szállás közötti távolság a 800 km-t is elérte. Teljesen nyilvánvaló, hogy ilyenfajta nomadizálásról az Alföldön szó sem lehetett, de a földrajzi viszonyok miatt szükség sem volt rá. A dús füvű ártéri legelők ugyanis biztosították az állatok nyári takarmányát, szükségtelen volt tehát óriási távolságokra hajtani őket a téli szállástól a nyári legelőkre. Ily módon rendkívül leszűkült a téli és nyári szállás közötti távolság Nem vándoroltak tehát a folyók mentén honfoglalóink állattartó közösségei sem".22 1 Ha már a 10. században sem szabad a Kárpát-medencében hosszú sétálóutakat feltételezni, még kevésbé lehet a 11., majd a 12. században. Ezért is jogosult azzal számolni, hogy a magyarok Freisingi Ottó emlegette sátrai a 12. század közepén már nem estek messze a szilárd falutól, illetve alkalmanként a házak közötti tágas tereken is fel-felállíthattak sátrakat. Noha a 10. századi Kárpát-medencei legelőváltó-vándorló életmód (amely ciklikus vagy sugaras típusát jelentette a vándorlásnak) nem vethető össze a mongolok nagy távolságot átfogó, folyó menti lineáris vándorlásával, adataink nem hagynak kétséget abban, hogy a 10. századi magyarságnál is ennek a legelőváltó gazdaságnak egy, a földrajzi-éghajlati viszonyokhoz, illetve a térbeli adottságokhoz igazodó változata volt a meghatározó, amely bizonyos szinten ismerte és űzte már a földművelést (takarmánygazdálkodást) is. Azt
