Századok – 1995
Tanulmányok - Balogh Sándor: Erdély és a második világháború utáni békerendezés (1945–1946) III/535
536 BALOGH SÁNDOR erdélyi magyar férfiakat, akik a háborús- és munkaszolgálat elől Észak-Erdélybe menekültek. Hasonló sors várt a magyar hadseregben harcolni már nem akaró és az erdélyi otthonaikba visszatért férfiakra is. Az említettekre a román szervek az érdeklődő szovjet katonai hatóságoknak általában azt a felvilágosítást adták, hogy ezek „veszedelmes fasiszták", „fehér partizánok" stb.4 Ezután sorsuk aligha lehetett — és volt — más mint a fogoly-, vagy az internálótábor. Egyedül a foksányi táborban 35 000 embert tartottak fogva hadifogolyként.5 Emellett Brad, Craiova, Dealul, Manascirea, Tirgu-Jiu, valamint Brassó, Hídvég, Földvár, Királyhegy stb. internáló- és munkatáboraiban több tízezer magyart őriztek.6 Az internáltak és elhurcoltak létszáma hamarosan megközelítette a 100 000 főt. Az internálótáborokba gyűjtött magyarokat éheztették és rendszeresen verték, sőt még az orvosi ellátást is megtagadták tőlük.7 Az embertelen bánásmód, a kiállt szenvedések következtében az üldözöttek és elhurcoltak közül sokan elpusztultak. így a földvári és a többi táborokban — naponként és táboronként — 20-30 embert temettek el az éhínséggel és a tífuszjárvánnyal összefüggésben.8 Gheorghiu Dej közlekedésügyi miniszter 1944 decemberében a Zsil-völgyi internálótábor meglátogatásakor tapasztalta, hogy a magyarokkal az elvakult soviniszta felügyelók milyen brutálisan bánnak, és hogy a munkaszolgálatosok valójában embertelen körülmények között élnek.9 Nem volt jobb a sorsuk egyébként azoknak sem, akik a Bukarest környéki internáló-táborokban sínylődtek, vagy Galac vidékén vasútépítésen dolgoztak.1 0 1944 szeptemberétől-októberétől az ún. Maniu-gárdák is megjelentek Észak-Erdélyben, és különösen a Székelyföldön rendeztek borzalmas vérfürdőket. 1944 szeptember elején I. Maniu és Horia Cosmovici, a „tévedésüket belátó" vasgárdisták főnöke politikailag egymásra találtak.1 1 Ennek alapján a volt vasgárdisták tömegesen léptek be a Nemzeti Parasztpártba, ahol azután nyomban hozzáláttak — a vezérkar tudtával és beleegyezésével — a rohamcsapatok megszervezéséhez. Ezekre a Maniu nevét viselő „önkéntes gárdák"-ra, amelyek jobbára a második bécsi döntés után Észak-Erdélyből Dél-Erdélybe távozott férfiakból, köztük légionáriusokból, volt rendőrségi felügyelőkből, Gestapo-ügynökökből és nacionalista fiatalokból álltak, hivatalosan is azt a feladatot bízták, hogy a front mögött „tartsák fenn a rendet". Miután szeptember közepén Bukarestben egyházi szertartással egybekötött ,.hazafias ünnepségen" elbúcsúztatták őket, a gárdák elindultak Erdélybe, s elsőként Brassóba és Marosvásárhelyre vonultak be.1 2 A portyázó gárdák útközben raboltak, fosztogattak és gyújtogattak. Asszonyokat és lányokat becstelenítettek meg, egész családokat irtottak ki. Csecsemőket és terhes anyákat hánytak szuronya, bárddal fejezték le a férfiakat, máskor meg fejszével csapták le a farönkre fektetett magyarok fejét. Működésük fő színtere Csík, Háromszék és Maros-Torda megye volt, de eljutottak — Kolozsváron át — egészen Nagykárolyig. A gárdisták vérszomjas tobzódását különösen C/íkszentdomokos, Csíkdánfalva, Tenke, Gyanta, Szárazajta, Szentmihály, Egeres és más települések magyarsága szenvedte meg.1 3 De szomorú sors várt azokra a magyarokra is, akik túlélték a „portyázásokat". A Maniu-gárdák ugyanis szintén tömegesen szedték össze az embereket, köztük szocialistákat, demokratákat, öregeket és gyermekeket, és hajtották el
