Századok – 1995
Tanulmányok - Dombrády Lóránd: A magyar elszakadási törekvések és a hadsereg 1943-ban III/493
494 DOMB RÁD Y LÓRÁND Erről Horthyt nem tudta meggyőzni, aki szerinte meg volt győződve minden tiszt lojalitásáról, és „minden tábornokában egy-egy feddhetetlen úriembert látott".1 Ezen változtatni pedig eminens nemzeti érdek lett volna, mert a vezérkar közreműködése nélkül aligha volt elképzelhető bármilyen elszakadási kísérlet előkészítése és végrehajtása. * * * Németország sztálingrádi és észak-afrikai vereségei, a 2. magyar hadsereg Don-menti súlyos veszteségei végleg megerősítették a már amúgy is a német szövetségből való kiválás gondolatával foglalkozó Kállay miniszterelnök és a vele azonos állásponton lévő németellenes nyugatbarát körök vélekedését: Németország elveszti a háborút. Folytatni kell tehát a szövetségesekkel való kapcsolat megteremtésére irányuló lépéseket, s tudomásukra hozni a magyar szándékokat. Már 1942 novemberében Ullein-Reviczy Antal, a Külügyminisztérium sajtófőnöke utasította Gellért Andor stockholmi magyar sajtóattasét, lépjen kapcsolatba Francis Cunninghammel, az amerikai követség munkatársával, s adja át az üzenetet: a magyar haderő nem fog ellenállni, amennyiben a két nyugati nagyhatalom csapatai a magyar határra érnek, továbbá Magyarország nem fogja fokozni a németekkel való együttműködést. Ellen fog állni a német követeléseknek, nem küld további csapatokat az orosz frontra, az ott harcolókat pedig fokozatosan kivonja az arcvonalból. A meglévő katonai erők megőrzésének s a harcoktól való távoltartásának szándéka már korábban megérlelődött és követendő programmá vált a vezetés számára. Egyetértett ezzel Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a vezérkar főnöke és a Nagy Vilmos vezérezredes, honvédelmi miniszter irányította magyar katonai vezetés is, mely Kállay miniszterelnökkel egyetértésben, már a doni katasztrófa előtt a háborús részvétel fokozása ellen foglalt állást. Mindkét katonai vezető úgy ítélte meg, hogy a német győzelem iránti illúziók szertefoszlottak, a további magyar áldozatvállalás hiábavaló, s egyelőre bár a német szövetségen belül, de meg kell keresni azokat a lehetőségeket, amelyekre az új, rugalmas magyar katonapolitikai elképzeléseket építeni lehet. A vezérkar főnöke az 1942 decemberi tábornoki és vezérkari bizalmas megbeszélésen a felső- és középszintű vezetés új, követendő elméletéről és gyakorlatáról tartott előadásában — több jelenlévő nem kis meglepetésére — hangsúlyozta, hogy a németek villámháborús hadászatának immáron vége, az megbukott a mérhetetlen orosz térben, a katlancsatákban és az orosz katona szívós ellenállásán, továbbá az angolszászok mérhetetlen anyagi tartalékokon nyugvó „ellankasztó" hadászatán. Ebben az új helyzetben — sokakkal ellentétben — a magyar katonának már nem egy 90 milliós nép fejével, hanem saját fejével kell gondolkodnia. Figyelembe kell venni, hogy a háború befejezéséhez „nemcsak fényes szemkápráztató, nagy csaták kellenek, hanem politikai helyzetek szerencsés kihasználása, felismerése, a diplomáciai szálak ügyes szövése..." Szükségesnek találta felhívni a résztvevők figyelmét arra, hogy amit a megbeszélésen elmondott, az őszinte, kertelés nélküli véleménye, s elváija, hogy a résztvevők között marad.
