Századok – 1995
Tanulmányok - Kristó Gyula: A honfoglaló magyarok életmódjáról I/3
36 KRISTÓ GYULA az itáliai „Pavia városának falait sánccal vették körül, körös-körül felütve sátraikat (tentorüs)".14 8 Mivel Paviát a magyarok márc. 15-én égették fel, igencsak télies időben kellett a Kárpát-medencéből útnak indulniuk. 9. A Szt. Pardus történetéről szóló história 937-re keltezhető híre szerint a szent közbenjárására olyan zavar támadt a zsákmányt szedő és foglyokat ejtő magyarok között, hogy „sátraikban (in suis tentoriis) reszkettek."149 10. A cambrai-i püspökök történetét feldolgozó munka szerint a magyarok 954-ben Cambrai ostromába belefáradva „a várostól nem messze verték le sátraikat (tentoriis)", pihentek és étkeztek, hogy azután folytassák a próbálkozást a város elpusztítására.15 0 Ez évben is korán útra keltek a magyarok, mivel március l-jén már a Rajnánál álltak, s április 6-án érkeztek Cambrai alá.15 1 A felsorolt adatok nem hagynak kétséget abban a vonatkozásban, hogy a magyarok írott forrásokban tükröződő legsajátosabb és összbenyomás alapján általánosnak mondható lakhelye a 9. század végétől a 10. század közepéig bizonyosan a sátor volt. Ennek a ténynek a honfoglaló magyarok életmódja szempontjából döntő a jelentősége. A sátor ugyanis a mozgó életforma megfellebbezhetetlen bizonysága. A rendszeresen mozgásban levő nép nem épít házakat, nem mélyít kunyhókat, vermeket, mert haszontalan erőkifejtés lenne, viszonylag rövid használat után fel kellene adnia. Azért lakik sátrakban, mert az rendkívül gyorsan felszedhető, a vándorlás következő pontján pedig hasonlóan rövid idő alatt felállítható. Egy olyan társadalom esetében, mint a magyar, a kalandozások korában még nem vált szét élesen a lakóhelyként szolgáló és a katonai célra, háborús időkben használt sátor. Nemcsak azért nem, mert mindkét esetben ideiglenes jellegű tartózkodásra szolgált a sátor, ugyanis ha nem voltak háborúban, akkor is gyakorta „szedték a sátorfájukat",15 2 ha éppen hadakoztak, akkor még gyakrabban, hanem azért is, mert a 880-940 közti évtizedekben a szabad magyarok jelentős része szinte többet volt háborúban, mint otthon. A kalandozó hadjáratok 955-ben, illetve 970-ben történő lezárulása, majd a feudális állam kialakulását kísérő jelenségek (területi alapú közigazgatás, a földművelés terjesztése, a templomhoz kötés kényszere) mind azzal jártak, hogy szűkült a mozgó életmód lehetősége és tere, terjedni kezdett a szilárd, nem mozgatható hajlék. Ebből a szempontból nagyon fontos adatot örökített ránk Szent István király 1000 utáni évekből való I. törvénykönyvének egyik cikkelye. Ebben a katona (miles) házáról (domus) és a népből való (vulgaris) mansiunculájáról olvashatunk.153 Mindkét, valamiféle lakhely értelemben használt szó jelentése vitatott. Ami a domust illeti, a magyarországi középlatinság szótára is regisztrálja szűkebb ('épület') és tágabb ('lakás, otthon, lakóhely, szálláshely') értelmét.15 4 Még problematikusabb a mansiuncula értelme. Nem e sorok írójának feladata állást foglalni abban a kérdésben, hogy a domus a felmenő falú, a mansiuncula pedig a gödér- vagy veremházat (putrilakást) jelölheti-e.15 5 Váczy Péter mindenesetre házként és kalibaként értelmezi e szavakat, s bizonyos abban, hogy nem sátrat jelentenek.15 6 Mivel ezt magunk is roppant valószínűnek tartjuk, így számunkra e helyütt elveszti igazi jelentőségét a mansiuncula értelmének pontos (?) meghatározása. Ha ugyanis a dekrétum szerzője itt sátrat akart volna mondani, a tentorium, a tabernaculum és a papilio szavak közül válogathatott volna. De mivel nem ezek valamelyikét
