Századok – 1995
Közlemények - Glósz József: Szekszárd a 19. század elején. Társadalmi konfliktusok egy stagnáló mezővárosban II/363
374 GLÓSZ JÓZSEF problémákra utal, magyarázata inkább abban rejlik, hogy az extenzív terjeszkedés elérte természetesen határait, amelyen túl már csak a minőség és a jövedelmezőség rovására volt a termelés tovább növelhető. Ezt támasztja alá az eladásra kínált szőlőterületek rendkívül magas ára, sőt elővételi jogért folytatott perre is sor került. Ezen a ponton mutatkoztak meg a monokultúrás szőlőművelés hátrányai. A nagy invesztíciót igénylő, lassan megtérülő gazdasági ágazat rugalmatlanná, nehezen alkalmazkodóvá tette a város egész gazdaságát és társadalmát, amely a szőlő segítségével akkorára növekedett, hogy már nem maradt mozgástere krízis esetére. Mivel a város élelmiszerellátását, a kézműipar piacát egyaránt ezek a jövedelmek biztosították, minden rossz szőlőtermés éhínséggel fenyegette a várost. Ugyanakkor a felduzzadt lélekszám, a hozzá képest viszonylag szűk határ, melynek alacsonyabban fekvő részét a Duna áradásai fenyegették, nem tették lehetővé a visszahátrálást a hagyományos szántóföldi művelésen alapuló naturális gazdálkodás elveszett paradicsomába. Bár történtek erőfeszítések ebben az irányban — a 19. század elején némileg növekedett a szántóterület nagysága — ez azonban még a lakosság növekedését sem volt képes ellensúlyozni. Az egy főre jutó 0,15 hold szántó, az alacsony állatállomány és eloszlása — 1820-ban a lakosság 72%-ának nem volt igavonó állata—reménytelenné tették a város gazdasági bázisának ebbe az irányba történő kiterjesztését.1 2 Szekszárd így a korszak nagy gabonakonjuktúrájából nem profitálhatott, ellenkezőleg tovább növelte gazdasági terheit. Nem tölthette be a gazdaság tartópillérének, még kevésbé növekedési faktorának szerepét a kézművesség sem. Alapvető oka az volt, hogy bár a kézműipar még az urbanizáltság egyik mutatója volt korszakunkban, városképző tényezőként már nem jöhetett számításba. Szekszárd 312 kézművesének (1828) szerepét —jóllehet a lakosság több mint 20%-át tették ki — nem becsülhetjük tehát túl. Annál kevésbé, mivel csupán 1/3-ad része dolgozott szakmájában az egész év folyamán, a többség tavasztól őszig szőlőjét művelte, vagy részes aratóként próbálta meg előteremteni egész évi kenyerét. A céhes iparosok tehát kétszeresen is a szőlő- és borgazdaság kiszolgáltatottjai voltak: szőlőtulajdonosként és a másodlagos elosztás révén kézművesként egyaránt a városi monokultúrához kapcsolódott sorsuk, ami eleve lehetetlenné tette, hogy a gazdaság diverzifikálásában szerepet játsszanak. A céhes iparnak az általános és a speciális helyi körülmények hatására bekövetkező válságát a kézművesek számarányának hanyatlása, és vele párhuzamosan a zsellérekének növekedése jelzi az összlakosságon belül a 19. század első felében.1 3 Mivel a városfejlődés hagyományos tényezői már nem hatottak, felvetődik a kérdés, voltak-e esélyei Szekszárdnak arra, hogy a modern polgári fejlődésnek a 19. század első felében legdinamikusabb faktorát, a kereskedelmet, növekedése szolgálatába állítsa? Bár e tekintetben figyelemreméltó eltérések mutatkoznak a kortársi nyilatkozatok és a történetírás piacközpontokra vontakozó újabb kutatási eredményei között, a mezőváros sem kereskedelmi, sem piacközpontként nem tartozott az igazán jelentős centrumok sorába. Jóllehet Tolna megye fejlett agrártermeléssel, értékesíthető feleslegekkel (bor, dohány, repce, gyapjú, gabona, ló, sertés, nyersbőr, hal) és a Duna, a Buda-Eszék országút valamint számos kereskedelmi útvonal jóvoltából kedvező szállítási lehetőségekkel rendelkezett, Pécshez, Nagykanizsához hasonlóan domináló központtá a számos népes, viszonylag fejlett mezőváros (Dunaföldvár, Paks, Tolna,
